Hétfőn benyújtottuk a hivatalos munkatervünket és Messfintől megkaptuk az atyai áldást, úgyhogy gőzerővel elkezdtünk dolgozni a különböző projektjeinken. Minden terv szerint haladt. Ebéd szünetben elhagytuk a fedélzetet és gyorsan haza mentünk étkezni, és ha már otthon voltunk, egy fél órás sziesztával meg is toldottuk a kimaradásunkat. El is szundítottam. Felébredvén konstatáltam, hogy bizony valószínűleg rossz pozitúrát választottam az álmaim mezején (lásd: az ágyamban- ma ilyen fellengzős hangulatom van), mert enyhe fájdalmat éreztem a hátamba. No de történt már ilyen, a munka meg vár. Délutánra a fájdalom csak erősödött, és mikor hat óra környékén haza felé indultam, azon kaptam magam, hogy kapkodom a levegőt, és minden egyes belégzés nagyon fáj. Haza vergődtem valahogy, ahol az ágyban fekvés nem nagyon könnyítette meg az életem, mert nem volt olyan fekvő helyzet, ahol a légzést, mint műveletet, nélkülözni lehetett volna. Estére azért, sikerült kikísérleteznem egy olyan, magzatpózhoz hasonló fekvést, ahol a legkevésbé fájt az élet. Kedden reggel már könnyebben ment a levegő vétel, de azért a munkahelyen beteget jelentettem, és igyekeztem minél kevesebb oxigént elszívni a helyiek elől. Szerdán Teresa (és nem mellékesen testvérbátyám, Kenéz) születésnapjára ébredtünk.Valószínűleg, ha akart se tudott volna jobb 25. születésnapi programot kitalálni magának, mint hogy engem elkísérjen a rendelőbe.

A váró terem tele van plakátolva a tudatos család tervezés (és a foganást meggátlandó furmányok) plakátjaival. A doki bácsi kifogástalan angolsággal társalgott velem, ez már önmagában üdítően hatott kedélyállapotomra. Meghallgatta a tüdőmet, és gyanúsan sokáig időzött a szívemnél, majd egyenesen (mindenféle kertelés nélkül) közölte, hogy valami nincs rendben a szívhangommal. Na ekkor ezt már én is éreztem, mert egyszerre megállt bennem az ütő. Elküldött vérvizsgálatra, amin a szomszédos szobában mint egy 2 percen belül át is estem, majd következett az eredményre való várakozás. Én nem tudom, hogy mi alapján történnek itt gyorsan vagy lassan a dolgok, de az eredmény 10 percen belül a kezeben volt. A doktor úr, kedélyesen megkérdezte, hogy hallottam-e már a szalmonelláról?- na ekkor egy akkora kő esett le a szívemről, hogyha az fizkai valót ölt, akkor az alattunk lévő patikában mindenki szörnyet halt volna. Vidámabban szerintem még nem mondtam ki azt a szót, hogy: Yes. Ugyanis gondoltam én már a trombózistól elkezdve mindenre, de erre nem. A recept írása közben a doktor úr a koromat firtatta, majd mikor elárultam, rögtön értetlenül vissza is kérdezett, hogy biztos vagyok-e benne, mert ő  +/- fél évre be tudja lőni a páciensek korát és maximum 25-öt saccolt volna. Én elővettem a jogosítványomat és megmutattam neki a születési dátumomat. Ezt egy sóhajtással vette tudomásul, majd közölte, hogy ez lenne praxisának legnagyobb tévedése, és véleménye szerint az én drága édesanyám biztos átverte a hatóságokat. A tévedését még inkább súlyosbította az a tény, hogy ekkor ’ifjonti’ államat épp két hetes borosta díszítette, így jóval öregebbnek néztem ki, mint azt a helyiek gondolni szokták (mindenki 21-22 mond). Még se volt alaptalan, amikor egy éve a zugligeti abc-ben két sör vásárlásakor elkérték a személyimet. Ismét csak köszönetet tudok mondani kedves szüleimnek a belémoltott génekért.

A vizsgálat után elmentünk a buszvégállomásra, hogy Teresanak jegyet váltsunk a csütörtöki Addis Abebába tartó buszra, ugyanis a német hatóságok nem annyira kegyesek, mint a magyar konzul, és a születésnaposnak csak 1 hónapos vízumot adtak, így minden hónap végén fel kell utaznia a fővárosba meghosszabbítani azt. A sikeres jegyvásárlást követően visszatértünk a főhadiszállásra, és bele vetettük magunkat a SWOT analízisek dzsungelébe, és egész gyorsan össze is raktunk egy pofás kis prezentációt. Ezek után felkerestünk egy rakás boltot és kioszkot, hogy érdeklődjünk a gyertya valamint a méhviasz ára felől.

az "irodám"

Szóval eltelt a nap,és a végén szomorúan vettük tudomásul, hogy a városban sehol se működik a Wifi és még a mi kis internet stick-ünk is felmondta a szolgálatot, így Teresanak be kellett érnie az én köszöntésemmel, ami egy általam aznap reggel rögtönzött, banánt és egész érdekesen mesterséges ízű kekszecskéket tartalmazó, születésnapi-tálban öltött testet  (melynek közepén egy gyertya hirdette, az alkalom komolyságát). Csalódottságát enyhítendő felajánlottam, hogy lekísérem majd a buszhoz. Este avval a kellemetlen érzéssel hajtottuk fejünk nyugovóra, hogy a jegyen a busz indulási időpontjaként 11 óra (hajnali 5) volt feltüntetve, viszont a városban mindenki 11:30-at (fél 6) mondott. Bízva a helyiek menetrend ismeretében (ami nyomtatott formában sehol sem felellhető) 5-re időzítettük az indulást. 4:20-kor pattantam, ki az ágyból gyorsan összekészülődtem, és Teresa is elkészült 4:50-re, így neki vágtunk szokásos kis sétánknak, (ezúttal az eddigiektől eltérően) teljes sötétségben, melyet csak halványan pislákoló okostelefonunk ténye tört meg.

A buszvégállomás kapuja még nem volt nyitva 11:30 azonban már nagy tömeg, utas töltötte meg a buszmegálló előtti teret. Amikor azonban a blokád megszűnt, mit az eszelős rohant az össze utazni vágyó a buszokra. Hála Istennek Teresa helyjeggyel rendelkezett, így hidegen hagyott minket a tömeghisztéria, és nyugodt, méltóságteljes léptekkel közelítettük meg a járművet (már amennyire ezt, 30 cm-es sár engedte).

Előre várom a jövő vasárnapot, amikor én is részese lehetek, ennek a 12 órán keresztül zötyögő kéjutazásnak, amikor is felmegyek Orsiért a fővárosba.

'Pimp my Rode' Addis edition- sír a szívem