Hát elérkeztünk ehhez a mérföldkőhöz is. Ma reggel levágtam az Orsitól kapott centiről a 45. napot (durva), és ez azt jelenti, hogy még egyszer ennyi és repülök haza.

42,43,44,félidő...

Amint nekikészülődtem a blog íráshoz, valahol a közelben felcsendült Schubert Pisztrángjának egy polifónikus változata. A reptéren az van kiírva, hogy:’ Ethiopia, the land of extremes’ - hát ez a melódia is igazolta, a szlogen igazságát.

Amikor elment Teresa gyakorlatilag vele ment az áram is. Nem volt szép húzás tőle. Csütörtökön még hébe-hóba akadt áram, de péntektől hétfő délelőttig semmi. Így először a telefonom, majd a számítógépem adta meg magát. Energiafüggőségem túlélését természet anya még avval súlyosbította, hogy kisebb-nagyobb megszakításokkal egész hétvégén esett az eső. Tehát legtöbbször a szobámban ülve/fekve voltam fellelhető és mivel a tájolása nem a legszerencsésebb, így a mellettem heverő könyvek is csak az ellenség megtévesztésére voltak alkalmasak, mert az éjjellátás képességét még nem volt alkalmam kifejleszteni. Se meleg kaja, se tea, semmi; azonban meg kell hagyni a helyi kenyerek nagyon finomak (talán azért ízlenek ennyire, mert az egyetlen élelmiszerek, amelyeknek az íze valamelyest emlékeztet az otthonira), így ezekkel táplálkoztam.

Pénteken kiderült, hogy Teresa csak keddre kapott időpontot, így szerdánál előbb nem tér vissza. A vízum ügyintézésnél csak eurót fogadnak el, és mivel itt a bankok csak valutát váltanak birr-re (visszafelé nem működik a tranzakció, ne kérdezd miért, nem tudom, senki se tudja) ezért el kellett slattyognia a fekete piacra, ahol nagyon pocsék árfolyamon tudott eurót szerezni. De legalább megnyugtatták, hogy 50 napos vízumot fog kapni, így megspórol egy fel-le utazást és az ügyintézést (ami persze nem következett be, így november 8-án megint aláveti magát a helyi bürokrácia tortúrájának). Ezúton is szeretném megköszönni Dr. Ashaber Wanna budapesti megbízott konzulnak, hogy nekem mindenféle nagyobb hercehurca nélkül adott 3 hónapos vízumot, nagyon hálás vagyok érte (immáron sokadszorra).

Egy elfelejtett ernyőt szárítanak a reggel első sugarai.

Szombaton reggel, amint egy kicsit felszállt a pára elmentem a piacra répáért és banánért, majd a félsiker keserédes ízét érezve számba (mivel a gyümölcsös még nem nyitott ki) hazaballagtam és ekkor megnyíltak az ég csatornái- a délutáni túra terveim dugába dőltek. Így a kenyerek elfogyasztása után kényelmesen elhelyezkedtem az ágyamon és egy maratoni sziesztát tartottam. Olyan 5 óra fele felhívott Abraham, hogy nincs-e kedvem a helyi srácokkal futballozni? Hát már hogy a viharba ne -mondtam volna stílusosan, amennyiben az amharik nyelvet oly mértékben bírnám, hogy a fent idézet mondat szabatos formában elhagyhatta volna fogam kerítését, ennek hiányában csak annyira futotta, hogy ’OK!’.

A mérkőzésre a közelben lévő, a templom és az iskola által közrefogott, tehenek és szamarak közreműködésével igen gazdagon trágyázott legelőn került sor. Kicsit hepe-hupás, kicsit leejtős, de hát mit panaszkodjak én, aki a visegrádi salakos pályán, felfordított kapukkal kezdte. Gyorsan kitűnt, hogy nem leszek a bongai Bunna FC. tiszteletbeli légiósa, mert technikai tudásom elmaradozott a helyi erők képességeitől (és ez nem csak az igen csuszamlós talaj és trágya viszonyoknak volt köszönhető). Egy körülbelül kis pálya nagyságú területen folyt a küzdelem, két egy méter széles kapura, amelyeket a srácok által levetett papucsok jelképeztek. Csak a guruló labda ért gólt. A szögletet a „kapufa” mellől végezték el, oly módon, hogy kézzel kigurították, a fizikai képességit legjobban érvényre juttató társuk elé. Szóval nem igazán a FIFA hivatalos szabályzata szerint játszottunk, de gyors felfogó képességemnek köszönhetően, ezt a zavaró tényezőt gyorsan áthidaltam. Robbanékonyságomat jelentősen hátráltatta az a tény, hogy még szedem a szalmonella gyógyszereket, így 30 perc után, elhagytam a pályát igyekezve helyet biztosítani a feltörekvő nemzedéknek is. A fehér pólóm a tápanyagban gazdag talajviszonyoknak köszönhetően enyhén terepszínűre változott, mely hazaérkezvén arra sarkalt, hogy minél hamarabb tisztító fürdőt vegyek (a lehető legrövidebb idő alatt, mert a kútvíz  hőfoka még délután sem engedi tunyaságot).

Vasárnap reggel elmentem misére és utána meginvitálták az egyházközösséget egy kávéra és főtt babra. Meglehetősen szokatlan, de annál ízletesebb kombináció. A kávézás után otthon megleptem magamat némi kenyérrel és avokádóval, mikor átjött Genet, hogy mikor megyek hozzá kávézni (mert ugye már egy óra is eltelt, mióta az utolsót legurítottuk). Próbált elérni telefonon, de mivel csak egy kellemesen csengő női hang közölte vele, hogy nem vagyok elérhető, ezért átkelve a sártengeren személyesen hívott meg. Bevallom őszintén, nagyon örültem a meghívásnak, egyrészt a társaság miatt, másrészt mert tudva levő, hogy a kávé az esetek igen kis százalékában jelenti pusztán a kávébabból készült nedű elfogyasztását, legtöbbször főtt étel elfogyasztására is vonatkozik és ez most sem volt másképp. Nagyon ízletes összefőtt zöld leveleket ettünk házi lepénnyel és édes burgonyával. Akkori állapotomban ez maga volt a gasztronómia csúcsa, és elmenőben még jól teletömték a zsebemet banánnal, szegény Ferench ne éhezzen.

Hétfőn reggel még mindig áram nélkül, gyertyafényben költöttem el a kenyér-banán kombinációt reggeli gyanánt, ám a munkába menet egyre több helyről szűrődött ki zene, fény, és minden egyéb, áramra utaló jelek. Kicsit lassan, kicsit nyikorogva, de beindult a mókuskerék!

Valakit egy tál rohadt alma inspirál, nekünk egy leopárd koponya jutott az asztalunkra