Az elmúlt hét egy valóságos hullámvasút volt. Múlt vasárnap beszéltünk Messfin-nel, aki meglengette előttünk annak lehetőségét, hogy keddről szerdára virradóra kint tölthetünk egy éjszakát az erdőben fiatalokkal, akik érdeklődnek a fenntarthatóság iránt. Mondanom sem kell teljesen belelkesedtem, végre Erdő. Hétfőn fel is hívtam a főnököt, hogy akkor, hogy fog kinézni a program, mit kell vinni stb., de nem vette fel a telefont, így úgy döntöttünk, hogy majd kedden reggel még munkába menet előtt megcsörgetjük. Hát reggel fél 8kor felhívtam, és azt mondta, hogy látta hogy kerestem őt előző nap, de már kinn vannak. Magyarul itthon hagytak minket, anélkül, hogy bárki bármit közölt volna velünk (nem kedves). Így bementünk az irodába, és mivel nem volt ott az internet konkurencia, élveztük a világháló adta lehetőségeket. Szerdán megérkezett Rachel, úgy tudtuk, hogy ő lesz a kisfőnökünk, így ittuk a szavait. Egy csomó kreatív feladatot felvázolt. Annyira jó volt végre valamit csinálni, és nem csak a csodára várni. Komolyan mondom, szerintem először fordult elő, hogy a munka idő végéig benn maradtunk és még itthon is folytattuk a feladatokat. Este még írtunk egy levelet a német központba, hogy pontosan milyen színeket és betűtípust használnak, hogy az álltaluk összeállított promóciós anyag egyezzen az hivatalossal.  Csütörtök reggel az a válasz várt minket, hogy ez nem a mi feladatunk.  Az az érzésem, hogy nincs konkrét feladatunk, és hogy nem fogunk tudni eléggé hasznos munkát végezni, de majd szorgosan gyártjuk a SWOT analíziseket, és magunk mögött hagyunk majd jó sok papírt, és megannyi mega byte-ot.

Szombaton találkoztunk 6 amerikai önkéntessel (kettejüket már korábbról is ismertük) és elmentünk velük a Barta vízeséshez. Most sokkal szebb időnk volt, sütött a nap, így az önkéntes idegenvezetőnk tanácsára (mindig akad egy-kettő) felmentünk a vízesésé tetejét is megnézni. Hogy is fogalmazzak, jó volt az erdőben kirándulgatni, de a fenti látványért nem igazán érte meg ez a vargabetű.

Visszatértünk Bongába, és a Coffee Land Hotel legnagyobb örömére náluk költöttük el a szombati ebédet. Mikor haza értünk az egyik szomszédunkban gyászoltak. Mint kiderült egy 21 éves egyetemista vetett saját kezével véget az életének, mert nem úgy sikerültek a tanulmányi eredményei, mint ahogy azt szerette volna. Vasárnap mise után elmentünk a halottasházhoz, és a tömeg a koporsóval együtt vissza ment a templomhoz. Itt a gyász nagyon különbözik az otthonitól. Az emberek szinte hisztérikusan kiabálnak, sikítanak és sírnak. Nagyon nagyon felkavaró ezt látni, hallani.

Like a Boss, Abraham kislánya, Ruth.

A temetés után Abraham meghívott magukhoz egy kávéra és mivel összefutottunk Yonásszal is, ezért elhívtuk őt is magunkkal. A kávét megelőzte egy ebéd, amivel mi nem számoltunk, de ez az abszolút kellemes meglepetések listáját gazdagította. Ebéd után elmentünk Yonashoz. Ez a fickó a cégünk sofőrje és mellékállásban üzemeltet egy tejivót, ahol hideg és meleg tejen kívül lehet kapni joghurtot, avokádó és banán shaket. A látogatás során volt szerencsém megismerkedni Balotelli-vel és Chicharito-val, mind a ketten igen szép, jól tejelő tehenek. A birtok hatalmas, ami tekintve, hogy a mi emberünk egy 11 gyermekes család legifjabb sarja (11!!! ehhez képest Gyopárék a szó legszorosabb értelmében is csak kispályások, 1 cserével) ez igen kívánatos.  13 tehén, egy kisebb méhészet is található itt és mint később  kiderült ártatlan csókokat is lehet lopni, amivel a vendéglátónk hála Istennek csak Teresát tisztelte meg (ami nem derült égből a villámcsapásként ért; voltak azért ennek előzményei az ebédünk során). Élvezetes ilyenkor harmadiknak lenni, de hát ez van, ezt kell szeretni.

Balotelli személyesen, megdöbbentő a hasonlóság...

Este visszamentünk a városba, ahol megkóstoltuk az avokádó turmixot. Fantasztikusan finom, bár az élvezeti faktoron némileg csökkentett az, hogy én olyan gyorsan lapátoltam be, amilyen gyorsan csak tudtam, hogy ezt a kellemetlen gyertyatartó szerepet minél gyorsabban elhagyhassam. Sűrű elnézések közepette elment egy helyre, ahol közvetítették az Arsenal- Manchester United meccset és szóltam a tulajnak, hogy majd 4-en jönnénk. Rábólintott, így felhívtam Abrahamot, hogy jöjjön, mert egyedül érzem magam és amíg odaért egy srác kihívott egy pingpong meccsre. Itt a városban random helyeken állnak pingpong asztalok, és a helyi arcok játszanak naphosszat. Hát nem sikerült Póta Georgináéhoz hasonló bravúrt végrehajtanom, mert 21-10-re elhasaltam, de mentségemre legyen mondva én játszottam a völgynek lefele (ugyanis a rangadóra egy leejtős utcában került sor).

A meccs borzasztó volt, és nem csak azért, mert az Arsenal már a 20. percben 3-0-ra vezetett, de sikerült egy olyan helyre ülnöm, ahol közel s távol nem volt manchester-i szurkoló (vagy csak lapítottak, mint én). A helyen kb. 150-en voltunk és egy viszonylag nagyobb tévén néztük az eseményt, tök sötétben. Az elején le kell perkálni 15 Br-t és akkor beülhetsz egy leejtést nélkülöző moziterembe, ahol 150 férfi szorít a csapatának, olyan hevesen hogy az amúgy 24 percre hitelesített levegő mennyiség a 18. percben elfogy. Izzadság szag, meleg, de legalább az emberek egy-egy gól után felállnak, torkuk szakadtából üvöltenek és egymás nyakába ugranak. No persze nem az enyémbe, mert az eredmény a meccs végéig nem változott, így pont nélkül távozott az egykor a dicső Sir Alex Ferguson által vezetett klub Londonból. A levertségemet gyorsan orvosolta az a tény, hogy ugyan besötétedett már, mégse kellett zseblámpát használni haza felé menet, ugyanis a 3 mp-ként körülöttünk csapkodó villám egész környezetbarát módon áthidalta a problémát. Eláztunk, nem kicsit, de legalább épségben haza értünk.