Hajnalban indultunk el Bongából és 12 órát buszoztunk. Persze ebben az időintervallumban volt két hosszabb szünet is, amikor reggelit és ebédet vételeztünk, de így is elég kimerítő volt az utazás. Este Yonásznál szálltunk meg, de lefekvés előtt még bőségesen áztattuk Habesha sörrel ama szennyes kis porhüvelyt, melyet a magyar ’test’-ként emleget. Másnap kezdődött a konferencia a Capital Hotelben (*****- de hogy minek ilyen helyen tartani). Egy röpke fél órás késéssel be is indultak az előadások és az előzetes várakozásaimnak megfelelően dögunalom volt. De legalább volt reggeli, kávé szünet, ebéd, délutáni kávé, számomra sokkal inkább a hely gasztronómiai oldala volt az, amiért megérte részt venni az eseményen. Délután turisztikai kiállítást tartottunk, ahol nem jelenetek meg tömegek, de sikerült egy pár utazási irodát egy bongai útra meginvitálni. Rengeteg pénzt elköltött a NABU szerény véleményem szerint közel értelmetlenül, nem kellett megkérdezni az etiópokat, hogyan költsenek el csomó pénzt ész nélkül. Este közös vacsorán vettünk részt egy olyan helyen ahol élő zene szólt (rettentő hangosan) és fél óránként egy tánccsoport különböző etióp régiók táncait adta elő. Vacsora után elmentem Katty-hez, aki egy német önkéntes az addis-i irodában, mert erre a két éjszakára már ő fogadott be. Az alvásom minőségét ugyan nem segítette elő a fekvőhelyemül szolgáló kanapé Liliputot meghazudtolóan kis mérete, de így is nagyon hálás vagyok a lehetőségért.

Bonga

Csütörtökön reggel az irodában nagy megbeszélés volt, amin mi nem vettünk részt, így igyekeztem hasznosan elfoglalni magam. Orsival történtek fényében felmentem a Turkish Airlines honlapjára, ahol nem várt meglepetés. Korábban fog indulni a gépem Isztambulból Prágába, úgyhogy 35 percem van az átszállásra, remélem össze fog jönni J de Csongor megnyugtatott, hogy amennyiben nincs késés, nem lehet gond. Kora este elbúcsúztam a bongai iroda tagjaitól, ugyanis ők szerda hajnalba indultak vissza vidékre. Teresa is velük tart (mivel egy héttel meghosszabbította a kint tartózkodását) és búcsúzóul kaptam tőle egy förtelmes fényképet ami a bongai fotóstúdióban készítettek rólunk, de a kép hátuljára írt üzenetben megköszönte ezt a 3 hónapot. Igaz hogy nem volt mindig egyszerű így együtt létezni, de alapvetően jó volt, és az idő meg majd úgyis mindent megszépít, mert neki meg ez a dolga.

Mennyei lakoma,: kenyér, shoró, injera, és egy kis tojás

Este még Yonas felhívott, hogy fussunk össze egy rövid időre. Miután találkoztunk adott nekem egy kis ajándékot, nem tudom mi lehet benne, mert azt mondta, hogy Orsinak is van benne valami, így majd csak Prágában bontjuk ki közösen. Vacsorára pedig meghívott Mike, abba a hamburgerezőbe, ahol Orsival is ettünk anno, nagyon nagyon finom volt.

Ma péntek van és este 10 óra körül kell magamnak egy taxit fogni, hogy kimenjek majd a reptérre. Remélem nem kell olyan kálváriát átélnem mint Orsinak, de ha igen hát annak is biztos meg lesz a maga értelme. Elvileg, ha minden jól megy már szombaton reggel 9-kor Prágában leszek, ha kevésbé jól, akkor csak délután fél 3-ra. Nem maradt túl sok dolog, amit el kell intézni, úgyhogy most csak az irodában ülök és elfoglalom magam valahogy (nagyon lassan vánszorog az idő).

Szorítsatok, hogy ne legyen fennakadás!

Szombaton ismét Yonásnál lapátoltam, megint jól átmozgatott, de utána közel sem volt akkora izomlázam, mint azt megelőzően. Teresa eközben szorgalmasan látta el felszolgálói kötelességeit aZ Ergo Milk Bar-ban. Vasárnap mise után és is beálltam segíteni a bár konyhájában, amire azért is volt nagy szükség, mert az egyik pincérlány egyik napról a másikra felmondott és ennek értelmében nem is jött többet. Rengeteg vendég volt, ami részben talán annak is volt köszönhető, hogy két ferench szolgált fel, ami nem minden napi látványosság Bongában. Yonás mesélte, hogy a városban mindenki azt kérdezi tőle, hogy Birr-t vagy dollárt ad nekünk a munkánkért?

A főnök (Yonas) ellenőrzi a napi bevételt

A munkás napok alapvetően gyorsan teltek, mert a gyertya projektünk végre valahára zöld jelzést kapott és elkezdtük gyártani őket. Minden kezdett nehéz, az első napokban, napi egy-egy darab készült, de később már fél óránként 3-at állítottunk elő. Próba égetéseket is végeztünk, és kiderült, hogy az általunk előállított gyertyák igaz, hogy majdnem duplájába kerülnek a paraffinból előállítottakhoz képest, azonban majdnem kétszer annyi ideig is világítanak. Mindemellett nagyon jó illata is van egy ilyen méhviasz gyertyának. Így azt mondhatom, hogy végeredményben csináltunk valami hasznos, kézzelfogható dolgot is itt Bongában. Időközben megérkezett Bongába a német főhadiszállás delegációja. Olyan igazi brünhildákat képzeljetek el, tenyeres talpas német asszonyokat, ami azért elég kontrasztos az etióp átlag hölgyemény mellett. Időközben kiderült, hogy 24-én nekünk is ’erősen ajánlott’ felmenni a fővárosba, mert ott valami konferencia lesz, és feltétlenül részt kell vennünk rajta. No ez kicsit felgyorsította az eseményeket. Mindent, amire azt hittem hogy még van egy hetem azt, gyorsan 2 nap alatt össze kellett hoznom, beleértve a búcsúzkodásokat is. De ez nem tántorított el attól, hogy a szombatot ne Yonás farmján kezdjem, ahol sikerült az előző héten megkezdett munkánkat befejezni. Délben levágtak egy birkát, és az egész csapattal együtt megsütöttük és mind megettük. Nagy élmény úgy elfogyasztani egy ilyen ebédet, hogy közben 7-8 sólyom köröz felettünk, lesve a tányérokról lehulló hús darabokat. A bátrabbak, olyan közel repültek időnként, hogy ha elég gyors vagyok, most egy egész szép sólyom toll indián törzsfőnöki fejdíszem lenne.

Rotyog a birka

Délután elmentem először Mirutse-hoz (ő a méhész srác) és még ugyanazon az estén meglátogattam Abrahamékat is. Sara megint sütött pizzát, ami nagyon nagyon finom volt. Furcsa lehet, hogy egy répával és főtt krump
lival fedett, paradicsomos káposztás alapú pizzára mondom azt, hogy finom volt, de jó volt végre valami olyasmit enni, ami távolról emlékeztet az európai konyhára. Nagyon nagyon kedvesek voltak, és ha már így búcsúzóra vettük a figurát csináltunk is pár családi- és közös képet.

Abraham, Sara, és az angyalbőrbe búj ördög Ruth

Vasárnap, mivel nem volt mise ezért meglehetősen korán,már 9-kor munkába álltunk a Tejivóban, elég húzós napunk volt, és nagyon elfáradtunk. Durva belegondolni, hogy az ott dolgozó lányok napi 16 órát dolgoznak a hét mindegyik napján (ketten még ott is alszanak, mert nem Bongában él a családjuk). Teresával meghívtuk Genetéket és Ábrahámékat egy egy avokádó-papaja juice-ra, a cechet természetesen mi álltuk. Hétfőn reggel még beugrottunk az iskolába, hogy az angol és cserkész klub tagjaival egy egy fotót csináljunk (az én 60 gyerekem közül ezúttal 9 tette tiszteletét, de hát könyörgöm, reggel 8-kor ki akar az iskolában lenni, ha egyszer csak délután kezdődik a tanítás.

Este Genet hívott meg minket, hogy velük költsük el az utolsó bongai vacsoránkat. Nagyon kitett magáért, és csupa finom etióp gasztronómiai csodával etetett minket, amik valóban annyira finomak voltak, hogy még egy utolsó utáni falatot is le akartunk nyelni. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy valóban rám is fér egy kis túl evés, ugyanis kb. 5 kiló mínuszban vagyok az otthoni átlag súlyomhoz képest (könnyebb vagyok mint érettségikor).

Kedden hajnalban a nagy kofferemet a fejemen cipeltem ki a buszmegállóig, ami nem tett jót a nyaki izomzatomnak, de áldozatok nélkül nincs győzelem.

Milk Bar Team (Vubet, Teresa, Gere, Teddy, Muti)

Szóval itt a bongai történet vége. Biztos hogy hiányozni fog, de nagyon szívesen megyek majd haza. Rengeteg érdekes/értékes embert ismertem itt meg.  Nagyon jó ötlet volt, hogy a tejivóban és a farmon is az utolsó két és fél hétben dolgoztunk, annak ellenére, hogy minden este hulla fáradtan zuhantunk az ágyba.

Így, hogy Addis Abebába ilyen korán fel megyünk sokkal könnyebb lesz itt hagyni Etiópiát, nem igazán szeretem azt a várost, és akkor nagyon finoman és visszafogottan fogalmaztam.

Jermias (kiskölök) életében először próbálta ki a papaját de ízlett neki

Kedden hajnalban bepattantam Yonas kocsijába és legnagyobb meglepetésemre, az utánam csatlakozó utas a főnökünk volt. Haza zötyögtünk, és mivel Teresának megint fel kellett mennie a fővárosba, hogy a vízumát meghosszabítsa a hét hátralévő részében igyekeztem hasznossá tenni magamat. Sajnos az irodában semmi extra nem történt, de felajánlottam Yonas-nak, hogy szombaton reggel 8-kor megjelenek nála, és mindenben szívesen segítek a farm körül. Szombat reggel 8:05-re meg is érkeztem (kicsit elsaccoltam a távolságot) a farmon és első feladatként kitakarítottunk egy istállót. Annyira örültem neki, mert most először éreztem azt, hogy nem kímélnek és akarnak folyamatosan leültetni, csak azért mert fehér vagyok. Nem tudom ki hogy van vele, de nekem néha szükségem van rá, hogy azzonali eredményt produkáló munkát végezhessek. a takarítás után egy gyors, de annál tartalmasabb reggeli, majd az istálló mögötti trágyakupac transzportálása következett. Nem tudom pontosan, hogy hány m³, különböző korú és erjedtségi állapotú trágyát mozgattunk meg, de ebédre eléggé elfáradtunk. Itt azért már gyakran hangzott el a ’Kucs-bej’ kifelezés, ami ülj le, pihenj jelentéssel bír, de én makacs voltam, és amint kiszedték a lapátot a kezemből, rögtön igyekeztem valami mást találni, amivel hasznossá tehetem magam. Ebéd után még egy speciális keveréket állítottunk össze a teheneknek, majd zsákoltuk be, és ekkor megjött Teresa. Gyors zuhany és irány a város. Az egyetlen akadályt az időszakos vízfolyás felett átívelő, hídként funkciónáló fán történő átkelés jelentette, melyet nem sikerült maximálisan abszolválnom. Ennek eredménye egy kissé sajgó csípő, és közel 90 %-os sár lefedettség a ruháimon (még az orrlyukamba is humusz leledzett). Ezért hazamentem és újabb zuhanyzás következett és ha már otthon voltám, hát ki is mostam gyorsan a ruháimat. Mint később kiderült Teresával együtt a városba érkezett még egy ferench,  Mike. Ő egy holland hölgy, aki a turizmus fejlesztéséért felelős.

Nem büdös a munka

Vasárnap elmentem misére, majd Abrahaméknál ebédeltem és után a Milk Bar-ba mentem (ez is Yonas tulajdonában áll, és a saját tejét adja el), ahol Teresa az előző napi lelkesedésemen felbuzdulva, reggel óta felszolgált.

Hát így a vége felé elkezdtünk beilleszkedni. Mivel most a városban a futball bajnokság mellett még egy közigazgatási konferencia is van, elég sok ember fordul meg a bárban, így Yonasnál a Milk  jelentősen megugrott a vásárlók száma, ezért minden nap az irodai idő után beugrunk segíteni, és szegények nem nagyon győznék nélkülünk. Őszintén szólva, jól is esik valami értelmeset csinálni, mert a fogadó szervezetünk főhadiszállásán, Németországban akkora a fejetlenség, hogy a leveleinkre 3 héten belül nem igazán válaszolnak, és ha válaszolnak is olyan kérdéseket tesznek fel amiket már egyszer, esetenként többször tisztáztunk már. Kicsit az az érzésem, hogy inkább szívvel, mint aggyal dolgoznak, és ezt a helyiek maximálisan ki is tudják használni, mert minden itteni dolgozónak alsó hangon még legalább egy vállalkozása van a városban.

Hétfőn Mikével és még pár kollégával autóba pattantunk madárleső helyek ellenőrzésének feltett szándékával. Nagy élmény volt ismét a kiruccanás, már csak azért is mert végre sikerült kávét szüretelő abesha-kat lencsevégre kapni és a keselyűk is voltak kegyesek pózolni fényképezőgépem előtt. A nap egyetlen szépséghibája az volt, amikor fakultatív program keretében egy erdősítést látogattunk meg. Egy jó fél órát rohantunk az erdőbe (az itteniek még nálam is gyorsabban gyalogolnak, bár szeretett hazámban engem is gyakran megszólnak hasonló viselkedésem miatt) és mikor kezdjen el szakadni az eső, ha nem az autótól legtávolabbi ponton. Mit volt mit tenni be a bozótba. Egészen jó világ volt, amíg meg nem fordultak a levelek. Az ezután következő 20 percet kibírtam röhögés nélkül, állni az esőben és csak azt figyelni, hogy hogyan leszel egyre vizesebb, leírhatatlan érzés.

Kedden sajnos egy kicsit felhúztam magamat a német főnökeink tökéletlenségét és elszállt a motivációm jó része az itteni projektünket illetően. Így elég egyértelművé vált, hogy a tejivónál jobban ki fogunk tudni teljesedni. Mindenkitől elnézést kell kérnem, aki hétről hétre megtiszteli figyelmével a blogot, hogy a múltheti bejegyzés cunami után most csendesebb vizekre eveztem. Gyakorlatilag tényleg minden estét Yonasnál töltünk és este tíz előtt nem nagyon érünk haza. Szerdán elmentem Sister Lettéhez, hogy egy pár dologról egyeztessünk, azonban az irodájában olyan dekoráció fogadott, amire legmerészebb álmomban sem gondoltam...

Este megünnepeltük Maki (a japán önkéntes) 29. születésnapját, stílusosan egy kis ’maki’átóval és süteménnyel. Hihetetlen dolog történt. Ahogy a kávézó teraszán elveztük a nap utolsó sugarait egyszer csak borzongás futott rajtam végig, és elkezdtem fázni. Majd egyre gyengébbnek éreztem magam és a gyomrom is egészen érdekes zörejeket hallatott.

Itt ilyen a szüret

Este hazaértem és betettem a lázmérőt; 38,2- ami még nem a világ vége, de azért megígértettem magammal, hogyha másnap akár csak hőemelkedésem van, akkor újra meglátogatom a doki bácsit. Az éjszaka meglehetősen nyugtalanul telt, mert körülbelül másfél óránként magához rendelt a természet, így hatszor volt jelenésem az árnyékszéken. Reggel a lázmérő 36,4-et mutatott, ami megmentett az újabb orvosi látogatástól (nem mintha a doktor úr nem lenne hihetetlenül szimpatikus; lásd: ’Ki törődik a baktériumokkal, ha…’). A zord éjszakának köszönhetően, azonban a délelőttöt inkább ágyban, pihenéssel töltöttem és csak délután merészkedtem be a városba. Arra a következtetésre jutottam, hogy a szervezetem igyekszik megszabadulni valami számára kedvezőtlen anyagtól, melyet korábban vehettem magamhoz, így nem ettem csütörtökön semmit, csak vizet ittam, hogy megkönnyítsem a dolgát. Bejött ugyanis a böjtnek (és nem utolsó sorban az 5 szem széntablettának) hála péntekre már a toálettek naturális vonzása is alábbhagyott. Mikével meglátogattuk Bonga fölött lévő skanzent (immáron harmadszorra). Na most a hölgy nem egy nádszál kisasszony, de legalább nem adja föl a dolgot, így kicsit lassabban teljesítettük az etapot, mint a megelőző két alkalommal, viszont valószínűleg ennek köszönhetően láttunk egy egész kolobusz majom családot, beleértve a klán legifjabb tagjait is. A látvány meglehetősen bájos volt, és akkor hágott tetőfokára, amikor az egyik apróság, Newton összes létező törvényére fittyet hányva elrugaszkodott az egyik ágról, azonban vagy erejét vagy a távot becsülte túl, mert nagy robajjal csapódott a bokrok közé. Te legalább tanult az esetből, mert a következő alkalommal már anyja hasán csimpaszkodva abszolválta, a túlméretezett feladatot. Jövő héten legkésőbb kedden kezdődik a gyertyák tesztelése, és kiderül, hogy a fogadó szervezetnek megérte-e a mi fogadásunk.

Drukkoljatok!

A Kegyelet-egylet

(ebben a bejegyzésben oda nem illő képek kerültek be, de lelki világom megnyugtatása érdekében kénytelen voltam ezeket használni)

Mint már írtam, a jegyek beszerzése is okozott némi kellemetlenséget, de mint kiderült ez csak a felvezető kör volt. A buszút meglehetősen nyugodt és kellemes volt. Az egyik megálló helyen a mellettünk utazó bácsi felfedte kilétét; kiderült, hogy ő az én főnököm bátyja. Nem is habozott sokat meg is hívott minket egy kávéra, mi hálálkodni kezdtünk, mire ő egy széles mosoly kíséretében lehűtött minket, hogy ne hálálkodjunk az öcsi majd fizeti a számlát.

Megérkezésünk után fogtunk egy taxit és elmentünk a Mesquel squer-re, hogy a másnap hajnalban induló buszomra megvegyem a jegyet, aztán beültünk egy étterembe és elfogyasztottuk az utolsó vacsorát.

Orsi vett egy kiló mangót és egy kiló avokádót, majd beültünk egy gyümölcsturmixra. Ez után elkezdődött! Próbáltunk pénzt felvenni de semelyik bankkártya nem működött, pedig becsülettel róttuk a lassan sötétbe burkolódzó utcákat. Amikor mér 7-8 sikertelen tranzakciót igazoló kis papírdarabka volt a zsebembe, beláttuk, hogy ez valószínűleg nem fog összejönni, így a hatalmasra tervezett tivornyát, szolid sörözésre cseréltük, és éjfélkor kigyalogoltunk a reptérre. Kinn az előttünk álló 3 órát igyekeztünk snapszerozással elütni, és a körülményekhez képest egész frissek voltunk. Olyan 2 óra tájékán Orsi azt a kérdést tette fel nekem, hogy normális-e, hogy a gépe még nincs kiírva. Megnyugtattam, hogy semmi baj, de azért biztos, ami biztos utána kérdezek. Amikor a becsekkoló részhez értem egy árva lélek sem állt a sorokba, és amikor egy arra haladó alkalmazottat megkérdeztem, hogy ugyan mikor indul a cairói check in, flegmán közölte, hogy ma nincs cairói járat. Sokk! Visszamentem Orsihoz, és elmondtam neki, mi a helyzet, megöletem és mondtam, hogy várjon türelemmel megpróbálok valakiből valamilyen információt kiszedni. Ja hogy nincs a reptéren Agypt Air iroda és csak reggel 9-től nyit a város centrumban lévő. Természetesen senki nem tudott semmit, és amilyen gyorsan csak lehetett igyekeztek megszabadulni tőlem.Orsi nem bírta tovább a várakozást, így oda jött, ahol én vadásztam az információkat és teljesen magába zuhanva leült egy padra és elkezdett pityeregni. Én (jó férj lévén) leguggoltam mellé és próbáltam megvigasztalni. Ekkor megjelent Becky! Ő egy stewardess aki az Ethiopian Airlines-nál dolgozik, és megkérdezte, hogy mit segíthet. Mi előadtuk, hogy a Orsi jegyén az áll, hogy másfél óra múlva el kell hagynia az országot, de repülő nélkül ez kicsit komplikáltnak tűnik. Ő erre fűt fát felhívott, ajtókon dörömbölt és szerzett egy telefonszámot, amin majd a helyi irodát elérhetjük. Kérdezte, hogy van-e hol megszállnunk, mire én mondtam, hogy nincs és a bankautomaták se támogatják a szállástalálási szándékainkat. Erre elment és visszajött 70 dollárral, hogy nála most ennyi van próbáljunk meg megnyugodni és elszállásolni magunkat. Huhh, ez mellbe vágott. Itt egy vadidegen nő és avval a tudattal, hogy elenyésző annak a valószínűsége, hogy ezt a pénzt viszontlátja, ide ad nekünk 70 dollárt. Azért gyorsan elkértem az e-mail címét és amint hazaértem Magyarországra, rögtön elutalom neki a pénzt.

Taxiba pattantunk és mondtuk, hogy a szokásos hostelünkbe szeretnénk menni, de csak 10 dolcsink van, kicsit alkudoztunk, de végül elvittek minket ennyiért (az eddigi legkedvezőbb tarifa, fejlődünk). A hostel kapuján dörömböltünk, és hála Istennek az a srác még nem aludt, aki jól ismer. Mondta, hogy ugyan szobájuk nincsen, de a recepció kanapéján elhesszelhettünk. Ekkor kb. fél 4 lehetett. Gyorsan csekkoltuk az összes létező e-mail címünket, hogy kaptunk-e a járat törléséről bármilyen információt, de semmit. Így kétségek közt vergődve megpróbáltunk elaludni.

Fél 5 fele arra ébredtünk, hogy egy srác jön be a recepcióhoz. Mondta hogy megy ki a reptérre és kérdezte, hogy mi mit csinálunk ott. Amikor nagy vonalakban vázoltuk helyzetünket a kezembe nyomta a kulcsot, és azt mondta, hogy van egy használatlan ágy a szobájába és a házirend értelmében 11-ig maradhatunk benne, és jó éjszakát kívánt. Páhh már a harmadik kellemes meglepetés.

Reggel hétkor felkeltem és gyorsan rákerestem a neten, hogy merre van az iroda. Találtam is egy címet, így elgyalogoltunk a Mesquel térre (továbbiakban: M. tér) és ott fogtunk egy taxit, ami elvisz minket a Churchill Avenue-ra, ahol az iroda van. Kiszálltunk és kérdezősködtünk, hogy melyik is az az épület (mert természetesen házszámok nem léteznek). Mindenki meggyőzően mutatott egy irányba. Meg is találtuk az épületet és a második emelten csodák csodájára volt egy utazási iroda és csak 10 percet kellett várni a nyitásig. Mikor kinyitott közölte velünk a bácsi, hogy nem ez az az iroda, amit keresünk, menjünk felfelé az úton és majd a másik oldalon meglátjuk. Így is tettünk de nem leltük. Orsi kinézett egy szimpatikus fószert aki Manchester Utd. melegítőben volt, hogy ő elég értelmesnek néz ki ahhoz, hogy megkérdezzük; én szkepticizmusomnak nem adtam hangot és jól tettem. A fazon megnyugtatott minket, hogy tudja, hol van az épület, sőt ő az Egypt Air alkalmazottja (Bumm No. 4)!

Az irodát ő nyitotta és amíg a takarítónők szorgoskodtak mi helyet foglaltunk. Egyre csak gyűltek és gyűltek a kliensek, és valahogy mindig valaki elék került, de nem távoztak elégedett arccal. Később kiderült, hogy a teljes számítógépes rendszerük összeomlott, így nem tudnak nekünk segíteni. Háááát Bravó. Így szárnyaszegetten visszamentünk a Hostelbe és boldog-boldogtalant riasztottunk, hogy valahogy elérjük a budapesti irodát (Kriszta, Zoli ezúttal is nagyon köszönöm!). A magyarok nem dolgoznak vasárnap és úgy néz ki az Agypt Air-re ez szombaton is igaz. Már dél volt. felhívtam az addis-i irodát, és örömmel tájékoztattak, hogy a rendszer megjavult. Na akkor irány az M. tér és taxit próbáltunk fogni de nem jött össze, kicsit később megállt nekünk egy terepjáró, és megkérdezte merre megyünk, és el is vitt az irodáig. Az irodában Orsi megkapta z új útitervet: Addis- Cairó- Róma- Bp. Huhh, nagy kő esett le a  szívünkről, a gép hajnali négykor indult, már csak szállást kellett találnunk. A hostelbe azt mondták, hogy nincs szabad szobájuk de adtak egy jó tippet, hasonló áron. Így átvittük a cuccainkat oda, beváltottam a dollárokat és ettünk egy hamburgert és elhatároztuk, hogy megnézzük a Chelsea- Liverpool második félidejét. Kedves kis sörözőnk dugig volt, de a ferench-nek mindig akad hely, így leültünk és rendeltünk két Abesha sört. A meccs vége felé egyre több jól öltözött fiatalember érkezett a kocsmába és a vendégeket a pincérek fizetésre sürgették, és fenekük alól tüntették el sorra a székeket. Nem nagyon értettük a helyzetet, de gyorsan fizettünk és kimentünk. Amikor kiértünk minden világos lett, ott állt az ifjú pár. Ez ám a vendéglátás; ugyan lagzi előtt még hadd jöjjenek be a srácok mecset nézni. Zseniális!

Olyan 7 óra magasságában bevackoltunk az ágyunkba és átadtuk magunkat álmainknak. Hajnali fél egykor szólt az óránk, egyre indulásra készen álltunk és újra kigyalogoltunk a reptérre. És a check in-nél volt sor, voltak alkalmazottak, minden olajozottan zajlott. Elbúcsúztunk és én fél 4-kor már újra az ágyunkban voltam. Beállítottam az órát 11-re, és nekiveselkedtem egy pihentető alvásnak. A telefonom 7-kor megszólalt, Orsi volt. Elmesélte, hogy felszálltak rendben a gépre, de azóta nem mozdulnak, mert (állítólag) az egyik lámpa és a légkondi nem  működik, viszont a késlekedés miatt már biztos le fogja késni a római csatlakozást. Én gyorsan kiugrottam az ágyból, és irány a reptér útközben még felhívtam azt a számot amiről Orsi hívott, hogy vázoljam mi fog következni. Kiértem a  reptérre és az információs pulthoz mentem, ahol nem volt senki. Sorra kérdezgettem a különböző alkalmazottakat, hogy ki tud nekem információt szolgáltatni, de senki. A legjobb egy stewardess volt, aki azt mondta nekem, hogy kérdezzem meg a reptéri Agypt Air irodát. Kimegyek az ajtón és rögtön jobbra, de a kezével balra intett. Én megkértem, hogy oldjuk föl ezt az anomáliát, de teljesen felesleges volt, mert amikor elkezdtem keresni kiderült, hogy nincs ilyen iroda.

A telefon amiről Orsi hívott már nem volt kapcsolható így én arra gondolva, hogy már felszálltak elindultam haza. Még nem értem messzire, amikor csörgött megint a mobil, Orsi volt és mondta, hogy most már mozgásban vannak és valószínűleg perceken belül felszállnak, és majd Cairóban meglátja, hogy mi lesz. Megnéztem az időt és 5 órát álltak egy helyben a repülővel.

Visszaértem a szállásra és aludtam még egy órát, aztán kimentem a városban és ettem valamit, utána igyekeztem egy internetkávézót találni, és úgy időzíteni, hogy fb, e-mail közelbe legyek mire Orsi landol. Természetesen se az fb se a gmail nem töltött be a kávézóban (és Addis Abebaban nincs olyan, hogy free wifi) ezért nem fizettem és leléptem. Csörgött a telefonom és megjelent Orsi otthoni száma. Megnyugtatott, hogy minden ok nem sokára indulnak Isztambulba és onnan meg majd Bp-re. És tényleg este 9-re már otthon is volt.

Én hulla fáradtan bolyongtam Addis utcáin, amikor egyszerre még ez is…

Még régebben összefutottunk a Coffee Land Hotelban Mr. Hailish Alemn úrral, aki a wushwush-i teaültetvények könyvvizsgáló részlegén dolgozik és meghívott minket, hogy nézzük meg az ültetvényeket. Így hétfőn reggel Teresával kiegészülve lementünk a buszállomásra, egy Wushwush felé taxiba bepréselődtünk, és neki vágtunk a mint egy 20 km-es útnak. Wushwush közepén  Hailish értünk küldött egy Bajaj-t és eldöcögtünk a cég székházába. Itt fogadott minket a barátunk és megpróbált nekünk autót szerezni, de mivel itt volt valami tartományi nagyfejes, így csak a közeli gyárba látogattunk el. A lelkünkre kötötték a gyár látogatás előtt, hogy nem szabad fotókat készíteni. Kaptunk mind a hárman egy-egy fehér köpenyt, és a gyárvezető kalauzolásában (aki egy, még édesanyánál is alacsonyabb nő) végig mentünk a gyáron. Én ilyen finom, friss illatot nem tudom, hogy éreztem-e már. Tömény fekete tea a legjobb minőségben. végig mentünk a  gyársoron, kezdve az aprítórészleggel, a szárításon keresztül, a szelektálásig. Nagyon érdekes volt, és a laborban meg is kóstolhattuk a teát. Erős, mégis nagyon finom. A gyárból kijőve a biztonságunk érdekében (vagy a gyár biztonsága érdekében- ez nem derült ki) mellénk rendelt biztonsági őr kíséretében megnéztünk egy tea ültetvényt. Friss zöld színek mindenfelé (ami biztos nem jön át a fotón, de higgyetek nekem).

Amikor visszaértünk az irodában három tasak exportra szánt teás tasak várt minket, majd elmentünk ebédelni, amire szintén meghívott minket Hailish. Ebéd közben mesélt egy kicsit az életéről. Elmondta, hogy harminc éve a Szomália ellen vívott harcokban részt vett, és légvédelmi tüzér volt. A harcok során több lövést is kapott melynek köszönhetően nyaktó lefelé lebénult, de Istennek hála, mára csak a jobb lábát nem tudja mozgatni (ez megmagyarázta a mindig vele lévő mankót). Amikor elindultunk haza úgy döntöttünk, hogy ezúttal nem vesszük igénybe a Bajaj-t, hanem begyalogolunk Wushwush-ba, ami mintegy 7 km-re volt az ültetvényektől. Szokás szerint a sötét fellegek kísértek utunkon, de ezúttal nem úsztuk meg szárazon.

Kedden reggel Orsi nagy rutinosan otthon maradt, és megbeszéltük, hogy háromnegyed tízkor találkozunk a piac sarkán. Még mondogattam is magamba, hogy de magabiztos, csak egyszer volt ott és így is oda fog egyedül találni, de egy tanárral nem állok le vitatkozni. Vártam, és meg is jelent kedves feleségem 10 órakor, ami nem volt tragédia, mert Genettel is megbeszéltük, hogy jön és segít nekünk, ő meg csak 11-re ért oda. Vásárlás után segítettem hazacipelni Genet mázsás zsákját és otthon ebédeltünk. Este együtt söröztünk Anja-val és Armin-nal, akik Ausztriából származnak és most Tanzániában végeznek kutatásokat, és a helyi választások idejére jobbnak látták elhagyni az országot, és ha már akkor nagy szenvedélyük, a kávé őshazáját vették célkeresztbe. Megbeszéltük, hogy másnap délután csatlakozunk hozzájuk, amikor a Gela erdőbe mennek. Így másnap ebéd után újra taxiba mentünk és elmentünk az erdőbe vezető ösvény bejáratáig 20 helyi pénzért.

Miután kiszálltunk a taxiból egy jó 5 percen belül ők is ott voltak a megbeszélt találkahelyen Malukem-mel kiegészülve, aki az irodánkba dolgozik, de most őket kíséri, mint túravezető. Egy negyedórás séta után bent voltunk az erdőbe, amit viszont nem tudtunk eléggé kiélvezni, mert eleredt az eső, ezért behúzódtunk egy kis viskóba, melynek háziasszonya beengedett ugyan minket, de annyira szégyenlős volt, hogy csak akkor jött elő, amikor már indulni készültünk.

Az aszfaltútra kiérve alig sétáltunk Bonga irányába 100 métert, amikor megállt egy terepjáró, és elvitt minket egészen a városközpontba. Ekkor elment mellettünk egy távolsági busz és mondtam Melukem-nek, hogy evvel megyünk majd 2 nap múlva Addis Abeba-ba, mire ő azt mondta, hogy az nem lehet mert szerinte ez holnap megy. Én erre megmutattam neki a reggel vásárolt jegyeket, mire ő azt mondta, hogy ezek nem holnaputánra, hanem holnapra szólnak. Teresa és én is tisztán emlékeztünk, hogy pénteket mondtam a kiszolgáló személyzetnek, de az elíráson igazából nem csodálkoztunk, mert a hölgyemény unalmában egész nap csát-ot rág és szerintem nem egy világban élünk. Biztosítottak róla, hogy ha visszaadom a jegyeimet, és még hozzá rakok 50 Br-t, akkor másnap hajnalban eladják a jegyemet, és kapok két újat, az eredetileg kívánt napra. Nem voltam boldog, sőt, meglehetősen ideges, hogy nem tudok egyszer sem kavarás nélkül feljutni a fővárosba. Felfokozott lelkiállapotomat egy avokádó mangó juice hivatott lehűteni, mely csak részsikert aratott, ugyanis az éjszaka nagyobb rész nem alvással tölt köszönhetően a jegymizériának és az eszeveszett módon szakadó esőnek.

Másnap reggel 8-kor találkoztunk a sógorokkal és Tereskával a buszállomáson, ahol sikeresen kézhez kaptam a jegyeimet, ami fölött való örömömben meghívtam a társaságot egy kávéra, és mire elfogyasztottuk meg is érkezett Melukem. Ismét beültünk egy taxiba, ezúttal az útirány Gimbó, a város aljában megállított minket egy rendőr, és mivel túl sokan ültünk a kocsiban megbüntetett minket, de nem szállt ki senki. Sőt alig kanyarodtunk el a büntetőhelyről egy másik rendőr leintett minket, de ő nem rót ki ránk újabb anyagi terheket, inkább beszállt 17-nek a 12 személyes kisbuszba. Szeretem ezt az országot, mert olyan következetes és kiszámítható. Gimbóban kiorigamiztuk magunkat a kisbuszból és fogtunk egy Bajaj-t, amit maximum 4 főre terveztek de mi beleültünk heten, mert így olcsóbb.

Azt ismeritek, hogy hány pápa fér be egy trabantban?

20 km-en keresztül élveztük egymás testi közelségét, mire végre kiszállhatunk ebből a kis lélekvesztőből. Be az erdőbe. Többször lemaradtam fényképezgetni, és végig attól féltem, hogy annyira figyelem a fákat, hogy biztos arcra fogok zuhanni, de a bakancs tartott. Megis érte fel-fel nézni, mert olyan közelről láttam colombusz majmot, mint még soha. Páholyból figyelte, hogy mit csinál itt ez az 5 Ferench. Kb. 4 méterre lehetett tőlünk, fotót sajnos nem sikerült róla készíteni, mert gyorsabb volt, mint én.

Jó egy órányi sétálás után megérkeztünk Dadiben szent  forráshoz, ahol a gyógyulás reményében már többen anyaszült meztelenül fürödtek. Azt tartják a helyiek, hogy aki megfürdik ebben az 50 fokos hévizű forrásban az, gyakorlatilag minden testi kórságából meggyógyul. Melukem ennek értelmében gyorsan megis szabadult ruháitól, de tekintettel lévén a társaság hölgy tagjaira, alsónadrágját magán hagyta. És természetesen ezt látva nekem se kellett több, hasonló felszerelésig csupaszítva magam én is bementem a vízbe. Nagyon nagyon meleg volt elsőre, de ennyi kút hideg zuhany után szükségem volt erre. Orsit is becsábítottam, de nem töltöttünk együtt túl sok időt a vízben, mert kezdett már kivörösödni a bőröm.

Hazafelé a meleg víztől legyengülve, némán bandukoltunk, de nagy szerencsénkre az úton nem sokkal megérkezésünkön után feltűnt egy Bajaj. Viszont volt már benne egy utas, de sebaj, a korábbi 7 főt most 8-cal fejeltük meg. 

Gimbóban ebédeltünk, majd hazaérkezésünk után elbúcsúztunk a sógoroktól és hazamentünk. Egy gyors átvedlés után indultunk is tovább Genetékhez, aki Orsi tiszteletére kávé szertartást tartottak, és korábban már említettem, hogy a kávéra történő invitálás alatt itt az esetek elhanyagolható hányadában értendő pusztán a fekete nedű elfogyasztása. Nagyon szép estét töltöttünk együtt, ahol a gyerekekkel nagyon sokat ökörködtünk.

Sokan bemozdultak, de az én mosolyom szavakba aligha önthető...

Hajnalban felkeltünk, és elértük a buszunkat.

Bongában első dolgunk az volt, hogy beültünk Yonas tejivójába és átadtuk magunkat az avokádó shake gyönyöreinek. És ekkor elkezdődött. Nem esett, szakadt az égi áldás, mire természetesen elment az áram, így Orsi gyorsan belerázódhatott a mindennapok történéseibe. Megjelent Tigisto, aki egy helyi taxi sofőr és az átlaghoz képest jól beszél angolul. (Az hogy ez a nyelvismeret mit takar; egyik kérdésemre, miszerint ’a gyerekek otthon vagy az iskolában tanulnak meg amharik nyelven beszélni’ - annyit válaszolt, hogy: ’Yes’- ezért a kérdést nem firtattam tovább.) Nagyon kedélyesen elbeszélgettünk és amikor fizet akartam a pincérlány értetlenül állt előttem. Mint kiderült  ezt már a barátunk megtette, na igen, ilyen a vendégszeretet erre felé. Hazamentünk és megmutattam neki, a birtokot.

Másnap reggel alig hogy leértünk az irodába és bemutattam a munkatársaimnak, már autóba is pattantunk, mert a fűszer termesztéssel kapcsolatban fontos megbeszélni valónk volt a környékbeli egyesületekkel, polgármesterekkel. Mint később kiderült, e többesszám erős túlzásnak bizonyult, mert a megbeszélések helyi nyelven zajlottak, egyetlenegyszer szólaltunk meg, amikor a gimbói polgármesternél egy 10 perces monológot követően a főnökünk hozzánk fordult, hogy ’Akkor most bemutatkozhattok!’. Hát köszi! De legalább gyönyörű helyeken jártunk!

Pénteken szegény Orsi végig senyvedte a napot az irodában, nem igazán történt semmi érdemleges. Teresával újabb ötletekkel álltunk elő, de tényleg elég unalmas lehetett egész nap ott ülni. Még szerencse, hogy hozott magával szakirodalmat, így nem unta halálra magát.

Szombaton délelőtt lementünk a piacra, és bevásároltunk mindenből mi szem szájnak ingere. Otthon megebédeltünk és a baljós fellegek ellenére neki vágtunk, hogy most már élőben is megcsodálhassa a Barta fafaté-t (vízesés). A komor fellegek végig mögöttünk voltak, de felettünk mindig kék volt az ég. Útközben először láttunk Colombus majmot. Hatalmas élmény volt. Amikor a vízeséshez értünk akaratunkon kívül bele trámbáltunk egy romantikus 10-es skálán 11-es fokozatú randiba, de ilyen ez a C’est la vie. A látvány nem volt semmi, ezúttal is meglehetősen nagy volt a vízhozam, köszönhetően az előző napi esőzéseknek, de eddig még sosem volt konstans szivárvány, most ezt is megkaptuk. Bevallom őszintén így harmadszorra sem tudtam betelni a látvánnyal.

Hazafelé még belefutottunk egy kisebb csoportba, melyből az egyik kislány lelkesen mondta nekem, hogy ’Scout’, ami annyit jelent, hogy ő is tagja a cserkész klubnak, amit hetente egyszer tartok az iskolában, és szégyen szemre nem ismertem fel (bár köztünk legyen szólva 60 gyerekkel kell elbírnom hétről hétre). Egy gyors fotó után elértünk Mirutse-hoz, aki már várt ránk. Épp egy hatalmas ehető gyökeret segített kiásni az anyukájának. Majd megmutatta nekünk a méheit és a bortokot, és potom 3 órán át beszélgettünk vele történelemről, erdősítésről, méhekről, turizmusról ergo eszmét cseréltünk. A végén még vettünk egy kiló mézet, amit este egy kis főtt édes krumpli, és a szomszédban működő bűnbarlangból vásárolt sörök kíséretében teszteltünk is. Jó választás volt!

Vasárnap reggel elmentünk misére, majd Abraham-ékhoz mentünk vizitációra. Sara nagyon kitett magáért, mert Etiópia történelmi hátterét sutba vágva pizzát készített nekünk. Orsi különösen hálás volt, mert a gyomrát igen megdolgozta a helyi konyha. Most Ruth is egész nyugodt volt (szokásától eltérően), és nagyon jól elszórakoztatták egymást az én drága feleségemmel.

Az volt a tervünk, hogy ebéd után Bajaj-ba pattanunk és elvitetjük magunkat a Gela coffee forest-be, hívtuk is az irodában kapott számot, melynek tulajdonosa nem csak Bajaj, de idegen vezető is. Nem tudjuk, hogy tisztában volt vele, hogy én a NABU-nak dolgozom, mert igen csak ferench árat mondott, 600 Br-t. Ezt én enyhén sokaltam, tekintve, hogy egy 7 km-re lévő úticélról beszélünk, így nemet kellett mondjak az ajánlatra. Kárpótlásul felmásztunk a helyi skanzenba, és útitársul, csak úgy mint előző nap, sötét fellegek társultak hozzánk. Nem akartuk az Urat kísérteni, de csak neki vágtunk az emelkedőnek, amit jól tettünk, mert ezúttal is kegyes volt hozzánk az időjárás. Fenn egy lélek sem volt, így nekem is teljesen új élményt nyújtott a túra. Legutóbb, amikor itt jártam több ezer ember sürgött-forgott és ünnepelte a Kafa újévet.

A hegyről lefele jövet elugrottunk haza, kicsit felfrissítettük magunkat és utána nem általlottam elvinni Orsolyámat egy Manchester Utd. vs. Manchester City mérkőzésre. A meccs ugyan nem hozott gólt, de az élmény így is maradandó lett. Megint telve volt terem és 120 abesha (helyi ember; a Ferench ellentéte) társaságában izgulhattuk végig a 90 percet.

Meccs kiírás a mozi előtt!

És este lett és reggel a 6. nap!

Elnézést kell kérnem mindenkitől (akik esetleg olvassák a blogot), amiért elmaradoztam az írással, de hát az ember életében vannak prioritások. Amint berendezkedtem az addis-i hostel szobába, amit Haile Selassie királyról nevetek el, vettem egy gyors (és nem utolsó sorban meleg) fürdőt és ledőltem aludni, hogy Orsi landolásáig értelmesen töltsem el az időt, és hogy minél frisebben fogadhassam az én drága feleségem. Fél 12-kor csörgött az órám és minden bátorságomat összeszedve elindultam az addis-i éjszakába gyalog (a reptér csak 2 km-re van a szállástól). Az úton nem történt semmi extra, leszámítva azt a pár dolgozó nőt akik ’Hé Honnney’ felkiáltással (az n-eket erősen megnyomva) vették tudomásul mellettük történő elhaladásomat. A reptérre kiérve tudatosult bennem, hogy még bizony van 2 és fél órám. Vettem egy kávét (tízszer annyit fizettem érte, mint amennyit Bongában szokás) és olvastam. Háromnegyed háromkor már tűkön ültem és vártam, hogy kiírják Orsi gépe mikor ért már földet. Toporogtam a fotocellás ajtó előtt és nagyon izgultam. Egy jó fél órás várakozás után megjelent Orsi. Kedves apósomnak üzenem, hogy az előzetes elképzeléseivel ellentétben nem az volt Orsi első kérdése, hogy: ’Hol a WC?’ :P Nyakába akasztottam a Bongában vásárolt sálat, és illendő módon üdvözöltem: Inkván dena matash! (ami amhari nyelven annyit tesz ’Isten hozott!’) Gyorsan fogtunk magunknak egy taxit, röpke egy perc alatt sikerült a viteldíjban megegyeznünk (350 helyett 250, nem rossz, de még van hova fejlődni), és irány a szállás.

Ezúton szeretném megköszönni szüleimnek a kiváló pálinkát, anyósomnak a diós süteményt és apósomnak a csokoládét, amit Orsival küldtek, hogy a hátralévő 40 napot épségben és egészségben tölthessem el itt a messzi Afrikában.

A kötelező selfi

Reggel nem siettük el a felkelést. Olyan 10 környékén útnak indultunk és először bemutattam kedves feleségemet a Nabu irodában, és nem mellékesen osztatlan sikert arattam eddig megszerzett amharik nyelvtudásommal (azért műfordításokat még nem vállalok). Majd taxiba pattantunk és szembesítettem egymással két szerelmemet, Orsit és Lucyt. Hála Istennek nem történt nagyobb botrány, így a Nemzeti Múzeum többi részét is nyugalomban nézhettük meg. Ezt követően lementünk a Mesquel térre, hogy megvegyük a buszjegyeinket szerdára, és hogy bevezessem Orsolyát az etióp gasztronómia rejtelmeibe. Shorót ettünk, amit még forrva hoztak ki asztalunkra, és egy injera kíséretében el is fogyasztottunk izibe. Ezek után visszamentünk a szállásra és beültünk egy kávéra a közeli étterembe. A kávé után vacsorára vettünk gyümölcsöt, amit az etióp áramszolgáltató éberségének köszönhetően gyertyafényben, a romantikát kimaxolva fogyasztottunk el (hihetetlen, hogy az itteni szolgáltatók, mindenben a turisták kedvét keresik).

Nénik, rőzsék, szépen sorban, lefelé.

A keddi program Entoto megmászása volt. Elindultunk felfelé, és az kell mondjam, hogy társaságban nem tűnik olyan szörnyen hosszúnak az út. Fenn beültünk egy sátorba, ahol kávét szolgáltak fel. Mikor beültünk szemünkbe ötlött, hogy mindenki mellett ott hever egy mankó. Sanszos, hogy egy veterán találkozó kellős közepébe cseppentünk bele, de mivel ők angolul, mi meg csak tinish-tinish (icipici) amharinyát beszéltünk erre nem derült fény. Próbálkoztunk beszélgetést kezdeményezni és a jeget megtörő varázsszó ezúttal a ’Barcelona’ volt. Amint kimondtuk, az egyik helyi erő felugrott (már amennyire ezt egy mankóval közlekedő bácsi megteheti) és elkezdett ölelgetni minket, mivel ő is FC. Barcelona szurkoló, mint ahogyan kedves nejem is. Ezek után hosszasan focist neveket mondogattak, de sajnos Puskásra már nem emlékeztek. Hazafelé a ruhapiacon Orsinak szerettem volna venni egy ruhát, mivel másnap névnapja volt. Találtunk is egy szépet, ha szerencsétek lesz talán majd láthatjátok. A vásárlás után beültünk egy kis étterembe, ahol kvanta firfir-t fogyasztottunk, ami betekert injerát jelent némi hagymás szósszal és szárított hús darabokkal. Nagyon-nagyon finom volt, és az út porát Wallya sörrel mostuk le bensőleg magunkról. Este összepakoltunk, és utána beültünk egy kis sörözőbe, ahol a honpolgárok alkoholos befolyásoltság következtében igen érdekes táncot lejtettek a betonon, de hát üsse kő, mikor legyen az ember részeg, ha nem kedd este.

Visit Addis, ha jó időben jössz ilyen gyönyörű Ferench-ekkel találkozhatsz!

A szerda hajnali kelés egész gyorsra sikerült. Sajnos nekem van egy olyan rossz tulajdonságom, hogy mindenhol szeretek jó korán ott lenni, és ezért hajlandó vagyok meglehetősen korán elindulni, és távgyaloglókat megszégyenítő gyorsasággal megtenni az előttem álló távot. Orsi félúton megkérdezett, hogy mennyi időnk van még? Amikor elárultam, hogy még 25 perc, akkor csak annyit kérdezett, hogy: ’Akkor sétálhatnánk normálisan?’, és mit mondhat erre egy szerető férj? Így lépéseim gyakoriságára és hosszára különös figyelmet szentelve beértünk az állomásra, ahol minden rendben ment és már szeltük is az ország utat. Először egy hangoskönyvvel kedveskedtek nekünk, amire Orsi rekord gyorsasággal elaludt, én viszont ki tudtam annyit venni, hogy valószínűleg a Don Quiote-t hallgatjuk, mert e név többször is elhangzott a mű során.

Meccsre igyekvők, mi sajnos lemaradtunk róla

10 óra zötyögés után megérkeztünk Jimmába, ahol kisebb kavarodás után találtunk egy kisbuszt, ami elvisz Bongába. A sofőr közölte, hogy kettőnknek 100 br (ez a normál tarifa) de a csomagért még fizessünk extra 20-at. Én elég határozottan megmondtam neki, hogy ne nézzen hülyének nincs semmi plusz pénz, mire ő jót vidult és mindenkinek elmesélte, hogy milyen gyerek ez a Ferench. A sofőrünk csát-ot rágott vezetés közben (ez a helyi drog, amitől valami kábulatot érez elvileg az ember) és mint egy eszelős vezetett. Mint kiderült ez a kisbusz nem csak személyszállítással foglalkozik, hanem a környékbeli fa
lvak díler szerepét is becsülettel ellátja. Többször megálltunk útközben és különböző emberkéknek adtunk át egy-egy csokrot a varázsnövényből. Nyomorogva, halálfélelemmel eltelve de hazaértünk a gyönyörű, mindig zöld Bongába.

Folyt. köv!

PS: Kedves Mr. Pickels, kávét kivinni az országból csak és kizárólag pörkölt formában lehet, és szerény biológiai tanulmányaim alapján az bátorkodom feltételezni, hogy ezen eljárás következtében a kávé babok elveszítik csírázó képességüket.

Csütörtökön elhatároztuk, hogy ellátogatunk Boka-ba, ahol a a piacon lehet bambusz csészéket kapni. A méhviasz gyertyák mellett ez a másik termék, amelynek a piac kutatása és a marketingje a mi feladatunk. Teljesen laza ’piac-látogató’ ruhában vágtam neki az útnak (póló, rövidnadrág, szandál). Elmentünk a bongai piacra, ahol minibuszok korzóznak, hogy minél több utast összeszedjenek, akik az általuk kiabált úti cél felé igyekeznek. Amikor tele van a busz indul a fuvar. Mint kiderült a tele buszról, egészen más fogalmaink vannak, mint a helyieknek. Amikor mi beszálltunk a kisbuszba, a sofőrön kívül hatan ültünk benn. Másfél óra le-fel kocsikázás után végre úgy ítélték meg, hogy elegen vagyunk az induláshoz. Ekkor a sofőr + 11 személyes kisbuszban, sofőr +20-an ültünk, úgy hogy a sofőr melletti két helyen valóban csak két ember ült. Mi, Teresával a leghátsó 3 ülésen kaptunk helyet harmadmagunkkal egyetemben. A dolog szépségéhez még hozzá tartozik, hogy az út, ami haladtunk nélkülözött mindenféle aszfaltot és ezt a zötykölődést 40 km-en keresztöl élvezhettük. Hát élménynek élmény volt.

Amikor megérkeztünk és kiszálltunk vagy 50 ember sereglett körénk, mert a falvakban egyáltalán nem megszokott a fehér ember látványa. Csak állnak veled szembe, melletted mögötted és semmit nem csinálnak csak néznek. Tényleg mintha az állatkertben lennék, csak ezúttal a rács másik oldalán. Gyorsan megtaláltuk egymást a vadőrrel és egy kávé elfogyasztása közben felvázolta a programot. Először bambusz erdő aztán piac, ha ez így megfelel nekünk. Megfelelt. Leintett egy nyitott platós teherautót, amelynek a platóján már vagy 20-an utaztak. Felmásztunk és hajrá. Mint kiderült itt azért ezek az ’Isuzu’-k járnak, mert az út annyira rossz minőségű, hogy a kisbuszok nem boldogulnak rajta. Egy jó 10 perc után lehuppantunk és be az erdőbe.

Avartar, kék emberke, nagy fa minden stimmel

Nem utolsó látvány fogadott bennünket, viszont ekkor tudatosultam vele, hogy a szandál, nem feltétlenül alkalmas az erdőjárásra (nem mintha ez reggel szerepelt volna az eredeti tervünkben), de egy erdőmérnököt semmi sem riaszt vissza. Kivéve talán a fáraó hangyák, amelyeket nem lehet csak úgy lesöpörni, ha egyszer rajta vannak a szandálodon, lábfejeden, vádlidon, akkor ott is maradnak addig, amíg egyesével le nem szedegeted őket, és olyan mélyen tudják beléd vájni a kis rágóikat, hogy minden csípést egy apró vércsepp jelez. Nem volt kellemes no. Utóbb az is kiderült, hogy a cipő megléte nem segít a problémán, mert Teresát ugyanúgy széjjel csípték. Megnéztünk két vízesést (amhari nyelven: ’fafate’). Mind a kettő gyönyörű volt, csak kapkodni kellett a lábainkat, mert ha egy szekundumot meghaladó időintervallumot pihent a lábam a földön, ezt a hangyák kedves  kis harapásokkal jutalmazták. Teljesen igazuk van, mi pofátlankodtunk be az ő területükre.

 Nem a legalkalmasabb viseletben

A földútra vissza vezető út nagyon megerőltetőre sikerült, mert a ranger tanácsára trappolva haladtunk (így kevesebb hangya mászott ránk) egy igen meredek és csúszós leejtőn felfelé. Hát régen fulladtam ennyire ki. Csurom izzadtan értünk ki az útra, és elindultunk vissza a falu felé, mondván előbb vagy utóbb úgyis jön egy Isuzu, amire majd felpattanunk. Igen, igen jól gondoljátok… nem jött. Így mintegy 8 km-t gyalogoltunk a tűző napon vissza. Szembe jött a sok ember a piacról és amikor kafinnyó nyelven köszöntünk nekik, mindegyikük elnevette magát és nagy szemekkel (amelyben némi elismerés csillogott) köszöntek vissza nekünk. Az idegenvezetőnk elmondta, hogy mindegyikük le volt döbbenve, hogy ’beszéljük’ a nyelüket. Visszaérkezvén Boka-ba várnunk kellett a kisbuszra (mert természetesen -amiért eredetileg jöttünk- piac már bezárt) de öröm az ürömben, hogy köszönhetően a sofőr jó szándékának, ezúttal elől foglalhattunk helyett, ami sokkal kevésbé rázós és ’fejplafonbabeverős’, mint a hátsó sor.

Pénteken elküldtük a SWOT analíziseket és egy rövid távú tervet a főnökeinkbe és az ebédszünetbe elmentem Yonas kíséretében fodrászhoz (az ember mégse várhatja úgy a feleségét, hogy nem megy el előtte egy tisztességes borbélyhoz). A hajnyírás procedúrája nem sikerült rövidre, mert sehogy se akarták kellően levágni a hajamat. Amikor harmadszorra szántották végig a fejemet a hajnyíró géppel, akkor úgy voltam vele, hogy nem baj elég lesz, végül is ilyen alapanyagból az ember ne akarjon sokat kihozni. Ekkor legnagyobb meglepetésemre elkezdett a srác borotválni, aztán aftershave, majd nivea krémmel kente be az arcom … Annyit foglalkozott a fejemmel, mint én eddig összesen az elmúlt lassan 30 évben. Csak ültem és számolgattam, hogy van-e elég pénz nálam. Amikor a végén félve megkérdeztem, hogy ez mennyibe is fog nekem kerülni, azt mondta hogy 20 Br. Emberek 240 forint hajvágás, borotválás arcpakolás minden együtt. Hát nem mondom, hogy mindig ide fogok járni, de ez az élmény a kellemes meglepetés kategóriát maximálisan kimeríti. Szombaton megvettem a buszjegyet és ezúttal 1 gólpasszal vettem ki a részemet a korai esti legelő-liga meccséből.

Vasárnap hajnalban 5-kor elindultam otthonról, és fél 6-ra lenn is voltam a buszvégállomáson. A kapuk még zárva voltak, de amikor megnyíltak megint, mint az őrült rohant be mindenki. Kiderült, hogy az én buszom nem az, ami benn áll, hanem egy másik városból jön és várni kell rá 20-30 percet. Két és fél óra után voltak hajlandók annyi információt közölni, hogy a busz lerobbant és nem is jön, úgyhogy elkezdték visszaosztogatni a jegyek árát. Én csak egy picit pánikoltam be, hogy akkor hogyan fogok eljutni Addis Abeba-ba, hogy Orsi összeszedjem a reptérről. Egy egyetemista srác hála Istennek beszélt angolul és megnyugtatott, hogy van minibusz taxi 250-ért (a buszjegy 150 volt). Kicsit félve szálltam be a fentiek fényében, de végül csak kettővel volt több utas mint ahány hely. De ez a 10 órás busz út egy megállóval az ülő gumóimat igen megviselte! De sebaj, most már itt vagyok fenn, és várom a hajnali 3 órát, amikor Orsi gépe landolni fog!

Ps: Isten éltessen Máté!

Hát elérkeztünk ehhez a mérföldkőhöz is. Ma reggel levágtam az Orsitól kapott centiről a 45. napot (durva), és ez azt jelenti, hogy még egyszer ennyi és repülök haza.

42,43,44,félidő...

Amint nekikészülődtem a blog íráshoz, valahol a közelben felcsendült Schubert Pisztrángjának egy polifónikus változata. A reptéren az van kiírva, hogy:’ Ethiopia, the land of extremes’ - hát ez a melódia is igazolta, a szlogen igazságát.

Amikor elment Teresa gyakorlatilag vele ment az áram is. Nem volt szép húzás tőle. Csütörtökön még hébe-hóba akadt áram, de péntektől hétfő délelőttig semmi. Így először a telefonom, majd a számítógépem adta meg magát. Energiafüggőségem túlélését természet anya még avval súlyosbította, hogy kisebb-nagyobb megszakításokkal egész hétvégén esett az eső. Tehát legtöbbször a szobámban ülve/fekve voltam fellelhető és mivel a tájolása nem a legszerencsésebb, így a mellettem heverő könyvek is csak az ellenség megtévesztésére voltak alkalmasak, mert az éjjellátás képességét még nem volt alkalmam kifejleszteni. Se meleg kaja, se tea, semmi; azonban meg kell hagyni a helyi kenyerek nagyon finomak (talán azért ízlenek ennyire, mert az egyetlen élelmiszerek, amelyeknek az íze valamelyest emlékeztet az otthonira), így ezekkel táplálkoztam.

Pénteken kiderült, hogy Teresa csak keddre kapott időpontot, így szerdánál előbb nem tér vissza. A vízum ügyintézésnél csak eurót fogadnak el, és mivel itt a bankok csak valutát váltanak birr-re (visszafelé nem működik a tranzakció, ne kérdezd miért, nem tudom, senki se tudja) ezért el kellett slattyognia a fekete piacra, ahol nagyon pocsék árfolyamon tudott eurót szerezni. De legalább megnyugtatták, hogy 50 napos vízumot fog kapni, így megspórol egy fel-le utazást és az ügyintézést (ami persze nem következett be, így november 8-án megint aláveti magát a helyi bürokrácia tortúrájának). Ezúton is szeretném megköszönni Dr. Ashaber Wanna budapesti megbízott konzulnak, hogy nekem mindenféle nagyobb hercehurca nélkül adott 3 hónapos vízumot, nagyon hálás vagyok érte (immáron sokadszorra).

Egy elfelejtett ernyőt szárítanak a reggel első sugarai.

Szombaton reggel, amint egy kicsit felszállt a pára elmentem a piacra répáért és banánért, majd a félsiker keserédes ízét érezve számba (mivel a gyümölcsös még nem nyitott ki) hazaballagtam és ekkor megnyíltak az ég csatornái- a délutáni túra terveim dugába dőltek. Így a kenyerek elfogyasztása után kényelmesen elhelyezkedtem az ágyamon és egy maratoni sziesztát tartottam. Olyan 5 óra fele felhívott Abraham, hogy nincs-e kedvem a helyi srácokkal futballozni? Hát már hogy a viharba ne -mondtam volna stílusosan, amennyiben az amharik nyelvet oly mértékben bírnám, hogy a fent idézet mondat szabatos formában elhagyhatta volna fogam kerítését, ennek hiányában csak annyira futotta, hogy ’OK!’.

A mérkőzésre a közelben lévő, a templom és az iskola által közrefogott, tehenek és szamarak közreműködésével igen gazdagon trágyázott legelőn került sor. Kicsit hepe-hupás, kicsit leejtős, de hát mit panaszkodjak én, aki a visegrádi salakos pályán, felfordított kapukkal kezdte. Gyorsan kitűnt, hogy nem leszek a bongai Bunna FC. tiszteletbeli légiósa, mert technikai tudásom elmaradozott a helyi erők képességeitől (és ez nem csak az igen csuszamlós talaj és trágya viszonyoknak volt köszönhető). Egy körülbelül kis pálya nagyságú területen folyt a küzdelem, két egy méter széles kapura, amelyeket a srácok által levetett papucsok jelképeztek. Csak a guruló labda ért gólt. A szögletet a „kapufa” mellől végezték el, oly módon, hogy kézzel kigurították, a fizikai képességit legjobban érvényre juttató társuk elé. Szóval nem igazán a FIFA hivatalos szabályzata szerint játszottunk, de gyors felfogó képességemnek köszönhetően, ezt a zavaró tényezőt gyorsan áthidaltam. Robbanékonyságomat jelentősen hátráltatta az a tény, hogy még szedem a szalmonella gyógyszereket, így 30 perc után, elhagytam a pályát igyekezve helyet biztosítani a feltörekvő nemzedéknek is. A fehér pólóm a tápanyagban gazdag talajviszonyoknak köszönhetően enyhén terepszínűre változott, mely hazaérkezvén arra sarkalt, hogy minél hamarabb tisztító fürdőt vegyek (a lehető legrövidebb idő alatt, mert a kútvíz  hőfoka még délután sem engedi tunyaságot).

Vasárnap reggel elmentem misére és utána meginvitálták az egyházközösséget egy kávéra és főtt babra. Meglehetősen szokatlan, de annál ízletesebb kombináció. A kávézás után otthon megleptem magamat némi kenyérrel és avokádóval, mikor átjött Genet, hogy mikor megyek hozzá kávézni (mert ugye már egy óra is eltelt, mióta az utolsót legurítottuk). Próbált elérni telefonon, de mivel csak egy kellemesen csengő női hang közölte vele, hogy nem vagyok elérhető, ezért átkelve a sártengeren személyesen hívott meg. Bevallom őszintén, nagyon örültem a meghívásnak, egyrészt a társaság miatt, másrészt mert tudva levő, hogy a kávé az esetek igen kis százalékában jelenti pusztán a kávébabból készült nedű elfogyasztását, legtöbbször főtt étel elfogyasztására is vonatkozik és ez most sem volt másképp. Nagyon ízletes összefőtt zöld leveleket ettünk házi lepénnyel és édes burgonyával. Akkori állapotomban ez maga volt a gasztronómia csúcsa, és elmenőben még jól teletömték a zsebemet banánnal, szegény Ferench ne éhezzen.

Hétfőn reggel még mindig áram nélkül, gyertyafényben költöttem el a kenyér-banán kombinációt reggeli gyanánt, ám a munkába menet egyre több helyről szűrődött ki zene, fény, és minden egyéb, áramra utaló jelek. Kicsit lassan, kicsit nyikorogva, de beindult a mókuskerék!

Valakit egy tál rohadt alma inspirál, nekünk egy leopárd koponya jutott az asztalunkra

Hétfőn benyújtottuk a hivatalos munkatervünket és Messfintől megkaptuk az atyai áldást, úgyhogy gőzerővel elkezdtünk dolgozni a különböző projektjeinken. Minden terv szerint haladt. Ebéd szünetben elhagytuk a fedélzetet és gyorsan haza mentünk étkezni, és ha már otthon voltunk, egy fél órás sziesztával meg is toldottuk a kimaradásunkat. El is szundítottam. Felébredvén konstatáltam, hogy bizony valószínűleg rossz pozitúrát választottam az álmaim mezején (lásd: az ágyamban- ma ilyen fellengzős hangulatom van), mert enyhe fájdalmat éreztem a hátamba. No de történt már ilyen, a munka meg vár. Délutánra a fájdalom csak erősödött, és mikor hat óra környékén haza felé indultam, azon kaptam magam, hogy kapkodom a levegőt, és minden egyes belégzés nagyon fáj. Haza vergődtem valahogy, ahol az ágyban fekvés nem nagyon könnyítette meg az életem, mert nem volt olyan fekvő helyzet, ahol a légzést, mint műveletet, nélkülözni lehetett volna. Estére azért, sikerült kikísérleteznem egy olyan, magzatpózhoz hasonló fekvést, ahol a legkevésbé fájt az élet. Kedden reggel már könnyebben ment a levegő vétel, de azért a munkahelyen beteget jelentettem, és igyekeztem minél kevesebb oxigént elszívni a helyiek elől. Szerdán Teresa (és nem mellékesen testvérbátyám, Kenéz) születésnapjára ébredtünk.Valószínűleg, ha akart se tudott volna jobb 25. születésnapi programot kitalálni magának, mint hogy engem elkísérjen a rendelőbe.

A váró terem tele van plakátolva a tudatos család tervezés (és a foganást meggátlandó furmányok) plakátjaival. A doki bácsi kifogástalan angolsággal társalgott velem, ez már önmagában üdítően hatott kedélyállapotomra. Meghallgatta a tüdőmet, és gyanúsan sokáig időzött a szívemnél, majd egyenesen (mindenféle kertelés nélkül) közölte, hogy valami nincs rendben a szívhangommal. Na ekkor ezt már én is éreztem, mert egyszerre megállt bennem az ütő. Elküldött vérvizsgálatra, amin a szomszédos szobában mint egy 2 percen belül át is estem, majd következett az eredményre való várakozás. Én nem tudom, hogy mi alapján történnek itt gyorsan vagy lassan a dolgok, de az eredmény 10 percen belül a kezeben volt. A doktor úr, kedélyesen megkérdezte, hogy hallottam-e már a szalmonelláról?- na ekkor egy akkora kő esett le a szívemről, hogyha az fizkai valót ölt, akkor az alattunk lévő patikában mindenki szörnyet halt volna. Vidámabban szerintem még nem mondtam ki azt a szót, hogy: Yes. Ugyanis gondoltam én már a trombózistól elkezdve mindenre, de erre nem. A recept írása közben a doktor úr a koromat firtatta, majd mikor elárultam, rögtön értetlenül vissza is kérdezett, hogy biztos vagyok-e benne, mert ő  +/- fél évre be tudja lőni a páciensek korát és maximum 25-öt saccolt volna. Én elővettem a jogosítványomat és megmutattam neki a születési dátumomat. Ezt egy sóhajtással vette tudomásul, majd közölte, hogy ez lenne praxisának legnagyobb tévedése, és véleménye szerint az én drága édesanyám biztos átverte a hatóságokat. A tévedését még inkább súlyosbította az a tény, hogy ekkor ’ifjonti’ államat épp két hetes borosta díszítette, így jóval öregebbnek néztem ki, mint azt a helyiek gondolni szokták (mindenki 21-22 mond). Még se volt alaptalan, amikor egy éve a zugligeti abc-ben két sör vásárlásakor elkérték a személyimet. Ismét csak köszönetet tudok mondani kedves szüleimnek a belémoltott génekért.

A vizsgálat után elmentünk a buszvégállomásra, hogy Teresanak jegyet váltsunk a csütörtöki Addis Abebába tartó buszra, ugyanis a német hatóságok nem annyira kegyesek, mint a magyar konzul, és a születésnaposnak csak 1 hónapos vízumot adtak, így minden hónap végén fel kell utaznia a fővárosba meghosszabbítani azt. A sikeres jegyvásárlást követően visszatértünk a főhadiszállásra, és bele vetettük magunkat a SWOT analízisek dzsungelébe, és egész gyorsan össze is raktunk egy pofás kis prezentációt. Ezek után felkerestünk egy rakás boltot és kioszkot, hogy érdeklődjünk a gyertya valamint a méhviasz ára felől.

az "irodám"

Szóval eltelt a nap,és a végén szomorúan vettük tudomásul, hogy a városban sehol se működik a Wifi és még a mi kis internet stick-ünk is felmondta a szolgálatot, így Teresanak be kellett érnie az én köszöntésemmel, ami egy általam aznap reggel rögtönzött, banánt és egész érdekesen mesterséges ízű kekszecskéket tartalmazó, születésnapi-tálban öltött testet  (melynek közepén egy gyertya hirdette, az alkalom komolyságát). Csalódottságát enyhítendő felajánlottam, hogy lekísérem majd a buszhoz. Este avval a kellemetlen érzéssel hajtottuk fejünk nyugovóra, hogy a jegyen a busz indulási időpontjaként 11 óra (hajnali 5) volt feltüntetve, viszont a városban mindenki 11:30-at (fél 6) mondott. Bízva a helyiek menetrend ismeretében (ami nyomtatott formában sehol sem felellhető) 5-re időzítettük az indulást. 4:20-kor pattantam, ki az ágyból gyorsan összekészülődtem, és Teresa is elkészült 4:50-re, így neki vágtunk szokásos kis sétánknak, (ezúttal az eddigiektől eltérően) teljes sötétségben, melyet csak halványan pislákoló okostelefonunk ténye tört meg.

A buszvégállomás kapuja még nem volt nyitva 11:30 azonban már nagy tömeg, utas töltötte meg a buszmegálló előtti teret. Amikor azonban a blokád megszűnt, mit az eszelős rohant az össze utazni vágyó a buszokra. Hála Istennek Teresa helyjeggyel rendelkezett, így hidegen hagyott minket a tömeghisztéria, és nyugodt, méltóságteljes léptekkel közelítettük meg a járművet (már amennyire ezt, 30 cm-es sár engedte).

Előre várom a jövő vasárnapot, amikor én is részese lehetek, ennek a 12 órán keresztül zötyögő kéjutazásnak, amikor is felmegyek Orsiért a fővárosba.

'Pimp my Rode' Addis edition- sír a szívem