Még régebben összefutottunk a Coffee Land Hotelban Mr. Hailish Alemn úrral, aki a wushwush-i teaültetvények könyvvizsgáló részlegén dolgozik és meghívott minket, hogy nézzük meg az ültetvényeket. Így hétfőn reggel Teresával kiegészülve lementünk a buszállomásra, egy Wushwush felé taxiba bepréselődtünk, és neki vágtunk a mint egy 20 km-es útnak. Wushwush közepén  Hailish értünk küldött egy Bajaj-t és eldöcögtünk a cég székházába. Itt fogadott minket a barátunk és megpróbált nekünk autót szerezni, de mivel itt volt valami tartományi nagyfejes, így csak a közeli gyárba látogattunk el. A lelkünkre kötötték a gyár látogatás előtt, hogy nem szabad fotókat készíteni. Kaptunk mind a hárman egy-egy fehér köpenyt, és a gyárvezető kalauzolásában (aki egy, még édesanyánál is alacsonyabb nő) végig mentünk a gyáron. Én ilyen finom, friss illatot nem tudom, hogy éreztem-e már. Tömény fekete tea a legjobb minőségben. végig mentünk a  gyársoron, kezdve az aprítórészleggel, a szárításon keresztül, a szelektálásig. Nagyon érdekes volt, és a laborban meg is kóstolhattuk a teát. Erős, mégis nagyon finom. A gyárból kijőve a biztonságunk érdekében (vagy a gyár biztonsága érdekében- ez nem derült ki) mellénk rendelt biztonsági őr kíséretében megnéztünk egy tea ültetvényt. Friss zöld színek mindenfelé (ami biztos nem jön át a fotón, de higgyetek nekem).

Amikor visszaértünk az irodában három tasak exportra szánt teás tasak várt minket, majd elmentünk ebédelni, amire szintén meghívott minket Hailish. Ebéd közben mesélt egy kicsit az életéről. Elmondta, hogy harminc éve a Szomália ellen vívott harcokban részt vett, és légvédelmi tüzér volt. A harcok során több lövést is kapott melynek köszönhetően nyaktó lefelé lebénult, de Istennek hála, mára csak a jobb lábát nem tudja mozgatni (ez megmagyarázta a mindig vele lévő mankót). Amikor elindultunk haza úgy döntöttünk, hogy ezúttal nem vesszük igénybe a Bajaj-t, hanem begyalogolunk Wushwush-ba, ami mintegy 7 km-re volt az ültetvényektől. Szokás szerint a sötét fellegek kísértek utunkon, de ezúttal nem úsztuk meg szárazon.

Kedden reggel Orsi nagy rutinosan otthon maradt, és megbeszéltük, hogy háromnegyed tízkor találkozunk a piac sarkán. Még mondogattam is magamba, hogy de magabiztos, csak egyszer volt ott és így is oda fog egyedül találni, de egy tanárral nem állok le vitatkozni. Vártam, és meg is jelent kedves feleségem 10 órakor, ami nem volt tragédia, mert Genettel is megbeszéltük, hogy jön és segít nekünk, ő meg csak 11-re ért oda. Vásárlás után segítettem hazacipelni Genet mázsás zsákját és otthon ebédeltünk. Este együtt söröztünk Anja-val és Armin-nal, akik Ausztriából származnak és most Tanzániában végeznek kutatásokat, és a helyi választások idejére jobbnak látták elhagyni az országot, és ha már akkor nagy szenvedélyük, a kávé őshazáját vették célkeresztbe. Megbeszéltük, hogy másnap délután csatlakozunk hozzájuk, amikor a Gela erdőbe mennek. Így másnap ebéd után újra taxiba mentünk és elmentünk az erdőbe vezető ösvény bejáratáig 20 helyi pénzért.

Miután kiszálltunk a taxiból egy jó 5 percen belül ők is ott voltak a megbeszélt találkahelyen Malukem-mel kiegészülve, aki az irodánkba dolgozik, de most őket kíséri, mint túravezető. Egy negyedórás séta után bent voltunk az erdőbe, amit viszont nem tudtunk eléggé kiélvezni, mert eleredt az eső, ezért behúzódtunk egy kis viskóba, melynek háziasszonya beengedett ugyan minket, de annyira szégyenlős volt, hogy csak akkor jött elő, amikor már indulni készültünk.

Az aszfaltútra kiérve alig sétáltunk Bonga irányába 100 métert, amikor megállt egy terepjáró, és elvitt minket egészen a városközpontba. Ekkor elment mellettünk egy távolsági busz és mondtam Melukem-nek, hogy evvel megyünk majd 2 nap múlva Addis Abeba-ba, mire ő azt mondta, hogy az nem lehet mert szerinte ez holnap megy. Én erre megmutattam neki a reggel vásárolt jegyeket, mire ő azt mondta, hogy ezek nem holnaputánra, hanem holnapra szólnak. Teresa és én is tisztán emlékeztünk, hogy pénteket mondtam a kiszolgáló személyzetnek, de az elíráson igazából nem csodálkoztunk, mert a hölgyemény unalmában egész nap csát-ot rág és szerintem nem egy világban élünk. Biztosítottak róla, hogy ha visszaadom a jegyeimet, és még hozzá rakok 50 Br-t, akkor másnap hajnalban eladják a jegyemet, és kapok két újat, az eredetileg kívánt napra. Nem voltam boldog, sőt, meglehetősen ideges, hogy nem tudok egyszer sem kavarás nélkül feljutni a fővárosba. Felfokozott lelkiállapotomat egy avokádó mangó juice hivatott lehűteni, mely csak részsikert aratott, ugyanis az éjszaka nagyobb rész nem alvással tölt köszönhetően a jegymizériának és az eszeveszett módon szakadó esőnek.

Másnap reggel 8-kor találkoztunk a sógorokkal és Tereskával a buszállomáson, ahol sikeresen kézhez kaptam a jegyeimet, ami fölött való örömömben meghívtam a társaságot egy kávéra, és mire elfogyasztottuk meg is érkezett Melukem. Ismét beültünk egy taxiba, ezúttal az útirány Gimbó, a város aljában megállított minket egy rendőr, és mivel túl sokan ültünk a kocsiban megbüntetett minket, de nem szállt ki senki. Sőt alig kanyarodtunk el a büntetőhelyről egy másik rendőr leintett minket, de ő nem rót ki ránk újabb anyagi terheket, inkább beszállt 17-nek a 12 személyes kisbuszba. Szeretem ezt az országot, mert olyan következetes és kiszámítható. Gimbóban kiorigamiztuk magunkat a kisbuszból és fogtunk egy Bajaj-t, amit maximum 4 főre terveztek de mi beleültünk heten, mert így olcsóbb.

Azt ismeritek, hogy hány pápa fér be egy trabantban?

20 km-en keresztül élveztük egymás testi közelségét, mire végre kiszállhatunk ebből a kis lélekvesztőből. Be az erdőbe. Többször lemaradtam fényképezgetni, és végig attól féltem, hogy annyira figyelem a fákat, hogy biztos arcra fogok zuhanni, de a bakancs tartott. Megis érte fel-fel nézni, mert olyan közelről láttam colombusz majmot, mint még soha. Páholyból figyelte, hogy mit csinál itt ez az 5 Ferench. Kb. 4 méterre lehetett tőlünk, fotót sajnos nem sikerült róla készíteni, mert gyorsabb volt, mint én.

Jó egy órányi sétálás után megérkeztünk Dadiben szent  forráshoz, ahol a gyógyulás reményében már többen anyaszült meztelenül fürödtek. Azt tartják a helyiek, hogy aki megfürdik ebben az 50 fokos hévizű forrásban az, gyakorlatilag minden testi kórságából meggyógyul. Melukem ennek értelmében gyorsan megis szabadult ruháitól, de tekintettel lévén a társaság hölgy tagjaira, alsónadrágját magán hagyta. És természetesen ezt látva nekem se kellett több, hasonló felszerelésig csupaszítva magam én is bementem a vízbe. Nagyon nagyon meleg volt elsőre, de ennyi kút hideg zuhany után szükségem volt erre. Orsit is becsábítottam, de nem töltöttünk együtt túl sok időt a vízben, mert kezdett már kivörösödni a bőröm.

Hazafelé a meleg víztől legyengülve, némán bandukoltunk, de nagy szerencsénkre az úton nem sokkal megérkezésünkön után feltűnt egy Bajaj. Viszont volt már benne egy utas, de sebaj, a korábbi 7 főt most 8-cal fejeltük meg. 

Gimbóban ebédeltünk, majd hazaérkezésünk után elbúcsúztunk a sógoroktól és hazamentünk. Egy gyors átvedlés után indultunk is tovább Genetékhez, aki Orsi tiszteletére kávé szertartást tartottak, és korábban már említettem, hogy a kávéra történő invitálás alatt itt az esetek elhanyagolható hányadában értendő pusztán a fekete nedű elfogyasztása. Nagyon szép estét töltöttünk együtt, ahol a gyerekekkel nagyon sokat ökörködtünk.

Sokan bemozdultak, de az én mosolyom szavakba aligha önthető...

Hajnalban felkeltünk, és elértük a buszunkat.