Elnézést kell kérnem mindenkitől (akik esetleg olvassák a blogot), amiért elmaradoztam az írással, de hát az ember életében vannak prioritások. Amint berendezkedtem az addis-i hostel szobába, amit Haile Selassie királyról nevetek el, vettem egy gyors (és nem utolsó sorban meleg) fürdőt és ledőltem aludni, hogy Orsi landolásáig értelmesen töltsem el az időt, és hogy minél frisebben fogadhassam az én drága feleségem. Fél 12-kor csörgött az órám és minden bátorságomat összeszedve elindultam az addis-i éjszakába gyalog (a reptér csak 2 km-re van a szállástól). Az úton nem történt semmi extra, leszámítva azt a pár dolgozó nőt akik ’Hé Honnney’ felkiáltással (az n-eket erősen megnyomva) vették tudomásul mellettük történő elhaladásomat. A reptérre kiérve tudatosult bennem, hogy még bizony van 2 és fél órám. Vettem egy kávét (tízszer annyit fizettem érte, mint amennyit Bongában szokás) és olvastam. Háromnegyed háromkor már tűkön ültem és vártam, hogy kiírják Orsi gépe mikor ért már földet. Toporogtam a fotocellás ajtó előtt és nagyon izgultam. Egy jó fél órás várakozás után megjelent Orsi. Kedves apósomnak üzenem, hogy az előzetes elképzeléseivel ellentétben nem az volt Orsi első kérdése, hogy: ’Hol a WC?’ :P Nyakába akasztottam a Bongában vásárolt sálat, és illendő módon üdvözöltem: Inkván dena matash! (ami amhari nyelven annyit tesz ’Isten hozott!’) Gyorsan fogtunk magunknak egy taxit, röpke egy perc alatt sikerült a viteldíjban megegyeznünk (350 helyett 250, nem rossz, de még van hova fejlődni), és irány a szállás.

Ezúton szeretném megköszönni szüleimnek a kiváló pálinkát, anyósomnak a diós süteményt és apósomnak a csokoládét, amit Orsival küldtek, hogy a hátralévő 40 napot épségben és egészségben tölthessem el itt a messzi Afrikában.

A kötelező selfi

Reggel nem siettük el a felkelést. Olyan 10 környékén útnak indultunk és először bemutattam kedves feleségemet a Nabu irodában, és nem mellékesen osztatlan sikert arattam eddig megszerzett amharik nyelvtudásommal (azért műfordításokat még nem vállalok). Majd taxiba pattantunk és szembesítettem egymással két szerelmemet, Orsit és Lucyt. Hála Istennek nem történt nagyobb botrány, így a Nemzeti Múzeum többi részét is nyugalomban nézhettük meg. Ezt követően lementünk a Mesquel térre, hogy megvegyük a buszjegyeinket szerdára, és hogy bevezessem Orsolyát az etióp gasztronómia rejtelmeibe. Shorót ettünk, amit még forrva hoztak ki asztalunkra, és egy injera kíséretében el is fogyasztottunk izibe. Ezek után visszamentünk a szállásra és beültünk egy kávéra a közeli étterembe. A kávé után vacsorára vettünk gyümölcsöt, amit az etióp áramszolgáltató éberségének köszönhetően gyertyafényben, a romantikát kimaxolva fogyasztottunk el (hihetetlen, hogy az itteni szolgáltatók, mindenben a turisták kedvét keresik).

Nénik, rőzsék, szépen sorban, lefelé.

A keddi program Entoto megmászása volt. Elindultunk felfelé, és az kell mondjam, hogy társaságban nem tűnik olyan szörnyen hosszúnak az út. Fenn beültünk egy sátorba, ahol kávét szolgáltak fel. Mikor beültünk szemünkbe ötlött, hogy mindenki mellett ott hever egy mankó. Sanszos, hogy egy veterán találkozó kellős közepébe cseppentünk bele, de mivel ők angolul, mi meg csak tinish-tinish (icipici) amharinyát beszéltünk erre nem derült fény. Próbálkoztunk beszélgetést kezdeményezni és a jeget megtörő varázsszó ezúttal a ’Barcelona’ volt. Amint kimondtuk, az egyik helyi erő felugrott (már amennyire ezt egy mankóval közlekedő bácsi megteheti) és elkezdett ölelgetni minket, mivel ő is FC. Barcelona szurkoló, mint ahogyan kedves nejem is. Ezek után hosszasan focist neveket mondogattak, de sajnos Puskásra már nem emlékeztek. Hazafelé a ruhapiacon Orsinak szerettem volna venni egy ruhát, mivel másnap névnapja volt. Találtunk is egy szépet, ha szerencsétek lesz talán majd láthatjátok. A vásárlás után beültünk egy kis étterembe, ahol kvanta firfir-t fogyasztottunk, ami betekert injerát jelent némi hagymás szósszal és szárított hús darabokkal. Nagyon-nagyon finom volt, és az út porát Wallya sörrel mostuk le bensőleg magunkról. Este összepakoltunk, és utána beültünk egy kis sörözőbe, ahol a honpolgárok alkoholos befolyásoltság következtében igen érdekes táncot lejtettek a betonon, de hát üsse kő, mikor legyen az ember részeg, ha nem kedd este.

Visit Addis, ha jó időben jössz ilyen gyönyörű Ferench-ekkel találkozhatsz!

A szerda hajnali kelés egész gyorsra sikerült. Sajnos nekem van egy olyan rossz tulajdonságom, hogy mindenhol szeretek jó korán ott lenni, és ezért hajlandó vagyok meglehetősen korán elindulni, és távgyaloglókat megszégyenítő gyorsasággal megtenni az előttem álló távot. Orsi félúton megkérdezett, hogy mennyi időnk van még? Amikor elárultam, hogy még 25 perc, akkor csak annyit kérdezett, hogy: ’Akkor sétálhatnánk normálisan?’, és mit mondhat erre egy szerető férj? Így lépéseim gyakoriságára és hosszára különös figyelmet szentelve beértünk az állomásra, ahol minden rendben ment és már szeltük is az ország utat. Először egy hangoskönyvvel kedveskedtek nekünk, amire Orsi rekord gyorsasággal elaludt, én viszont ki tudtam annyit venni, hogy valószínűleg a Don Quiote-t hallgatjuk, mert e név többször is elhangzott a mű során.

Meccsre igyekvők, mi sajnos lemaradtunk róla

10 óra zötyögés után megérkeztünk Jimmába, ahol kisebb kavarodás után találtunk egy kisbuszt, ami elvisz Bongába. A sofőr közölte, hogy kettőnknek 100 br (ez a normál tarifa) de a csomagért még fizessünk extra 20-at. Én elég határozottan megmondtam neki, hogy ne nézzen hülyének nincs semmi plusz pénz, mire ő jót vidult és mindenkinek elmesélte, hogy milyen gyerek ez a Ferench. A sofőrünk csát-ot rágott vezetés közben (ez a helyi drog, amitől valami kábulatot érez elvileg az ember) és mint egy eszelős vezetett. Mint kiderült ez a kisbusz nem csak személyszállítással foglalkozik, hanem a környékbeli fa
lvak díler szerepét is becsülettel ellátja. Többször megálltunk útközben és különböző emberkéknek adtunk át egy-egy csokrot a varázsnövényből. Nyomorogva, halálfélelemmel eltelve de hazaértünk a gyönyörű, mindig zöld Bongába.

Folyt. köv!

PS: Kedves Mr. Pickels, kávét kivinni az országból csak és kizárólag pörkölt formában lehet, és szerény biológiai tanulmányaim alapján az bátorkodom feltételezni, hogy ezen eljárás következtében a kávé babok elveszítik csírázó képességüket.