(ebben a bejegyzésben az alább leírt okokból kifolyólag régebbi, vagy nem saját képek szerepelnek)

Pénteken megismerkedtem Abraham-mal a Coffeeland Hotelben, rögtön meg is hívott magához vasárnap és hétfő ebédre (itt ez így megy). Szombaton elmentünk a piacra, már ismerősként róttuk a köröket, és sikerült is mindent relatív jó áron beszerezni. Hazafelé helyi gyerekek ’Money, money’ kiáltására ’No money, no money’-val reagáltam, erre az egyik rávágott egy nagyot a táskámra, én egy kicsit indulatosabban megfordultam, mire ők elfutottak, de olyan 10 méter távolságból azért még utánam dobtak egy-két követ. Őszintén szólva én is meglepődtem magamon, hogy miért reagáltam ingerülten. De éjszaka mindenre fény derült.

A helyiek kedves, vendég szerető emberek, még akkor is ha éppen marha húst aprítanak

Negyed négykor arra ébredtem, hogy iszonyatosan görcsöl a hasam, nem igazán tudtam vissza aludni. Már csak azért sem mert a szomszéd néni éjszaka meghalt, és a halálos ágya mellett énekelt imát egész hangosan lehetett hallani. Reggelre az egész görcs csak rosszabb lett oly annyira, hogy amikor elindultunk Abrahamékhoz, akkor minden lépés kín szenvedés volt, így az amúgy 10 perces utat 25 perc alatt tettem meg. A hasfájdalmamon sokat segített Rutha (Abraham kislánya) aki egy 17 hónapos, anygalbőrbe bújt ördög. Gyönyörű kölök, de égetnivalóan rossz, és a legrosszabb, hogy mellé még okos is. Abrahamtól kaptam helyi gabonaszeszt, ami keveset ugyan de segített az állapotomon. A haza felé úton, végig azért fohászkodtam, hogy csak érjek haza ájulás nélkül, és imáim meghallgatásra találtak. Otthon be az ágyba. Mikor felébredtem éreztem, hogy megy fel a hőmérsékletem, ami hála Istennek 38,1-nél megállt. Ismét kaptam egy ’fájdalomcsillapítót’, ugyanis a házi bácsi beállított egy szép szelet nyers marhahússal, hogy ha elfogadom, akkor ő nagyon szívesen odaadja. Hát már hogy a viharba ne! Úgyhogy gyorsan dinszteltem egy kis hagymát fokhagymát, rá a hús sóval, paprikával. Gondoltam, ha én nem is fogok tudni belőle túl sokat enni, legalább megmutatom a helyieknek, hogy mi felénk, hogy készítik el a marhát (amin nem kell órákat rágódni). Lázcsillapító és vissza az ágyba.

Teresa elment a Mesquel ünnepségre, amin Jézus keresztjének megtalálását ünneplik (én lemaradtam arról, hogy azt a keresztet valaha is megtalálták, de hát ’Űk tudják!’). Ez a következőképpen nézett ki –az alább felhasznál források kizárólag egy sváb leányzó megfigyelésein alapulnak, felelősséget értük nem áll módomban vállalni): A mező közepére felállítanak egy hatalmas keresztet, és mindenki a saját házából egy fáklya segítségével tüzet visz a kereszthez, majd egyszer csak meggyújtják, és a tüzet órákon át körbe táncolják (just for fun).

azt ígérik Mesquel után tényleg vége az esős évszaknak, majd meglátjuk...

Reggel már sokkal jobb volt, bár számomra érthetetlen módon a hasam mellett már a bordáim, és a vállaim is elkezdtek fájni. Arra gyanakodtam, hogy esetleg a bordaközi izmok (Musculus intercostales-Éljen soká Kuki bácsi!) túlterhelődtek. 10-re voltunk hivatalosak Abrahamékhoz, és elvittem nekik az előző nap összedobott ’pörköltet’. Messze ez volt a legfinomabb hús, amit itt ettem, és evvel nem magamat akarom fényezni, egyszerűen az én elcsökevényesedett rágóizmaim az európai konyha túlpuhított húsain edződött.

Mint később kiderült, szombaton hajnalban megszületett Genet unokahúga, Isten éltesse nagyon sokáig Szamrit (a név az irgalmas szamaritánusból jön). A hétfő estét Genetéknél töltöttük, ahol a család jó felel felsorakozott. Elmesélték nekünk, hogy Etiópiában vendégséget visszautasítani az egyik legilletlenebb dolog (Jó hogy mi egyenlőre még nem vétettünk a becsület kódex e pontja ellen). A házigazdánk konkréten, azt mondta, hogyha ő meghívja az apját ebédre és nem megy át hozzá aznap, akkor lehet hogy másnap már nem is köszön neki az utcán. Azért ez szerintem kemény.