Hogy is kezdődött?

Decemberben a munkahelyi levelezőládámba landolt egy felhívás egy bizonyos GLEN projektről. Gyorsan végigfutottam, hogy miről szól a dolog és amikor elértem addig, hogy a célközönség életkora 21-30 év, akkor döntöttem úgy, hogy megpróbálom.

Önéletrajz, motlevél, csoportos interjú, benne a legjobb kettőbe, interjú, engem választottak...

Az első felkészítő hétvégénk Berlin mellett volt, a második Brno mellett Velke Pavlovice-ben. Megismerkedtünk Teresaval (akivel együtt fogok dolgozni) és nagy vonalakban átbeszéltük a dolgokat.

Prága-sör-sör-sör-búcsúzás.

Aztán eljött augusztus 27. Szüleimmel és Orsival kocsiba pattantunk és irány Prága (ugyanis 31-én innen indult a gépem).  Ezalatt a a 3 nap alatt végignéztük a turista látványosságokat (all of them) és jobbnál is jobb söröket kényeztettük szennyes kis testünket és kiváló ételekkel csillapítottuk szűnni nem akaró éhségünket. Időközben kiderült, hogy Teresánál beütött valami probléma, így csak egy héttel később kapja meg a vízumot. Ez annyit jelent, hogy kiküldetésem első egy hetében a fővárosban, Addis Ababa-ban egyedül fogok céltalanul lófrálni. Nehéz volt a búcsú, és igyekeztünk a reptéren már rövidre fogni a ceremóniát (nem csak azért mert 15 percig volt csak ingyenes a parkolás).

Becsekkoltam, és akkor megmozdult valami bennem. Nincs is szebb annál, mint amikor hónapokig mindenki azt sulykolja, hogy ne egyél össze semmit Afrikában, moss mindig kezet stb. és már a jó öreg Európában forrongani kezd a gyomrod.

Nem tudom, hogy a mértéktelen sörfogyasztás vagy mi lehetett az oka, mindenesetre nem jött jókor.

Felszálltam a gépre és 20 perc után döbbentem rá, mennyire ’fapadosan’ szocializálódtam a repüléshez. Hála a mellettem ülő cseh fiatalembernek- akitől elleshettem olyan szakmai finomságokat, hogy mit mivel és hogyan eszünk egy konszolidált repülőtársaság járatán- relatív konszolidáltan tudtam elfogyasztani a felszolgált kaját. Nem gondoltam volna, de az egyedül repülésnél kevés unalmasabb dolgot van, de hál’ Istennek a hasam szolgáltatott nekem elfoglaltságot.

Aztán ereszkedni kezdtünk és megláttam felülről Isztambult. Itt tudatosultam vele, hogy itt már valóban Európa kijáratánál vagyok. Felülről gyönyörű a szoros. Oly annyira magával ragadott a látvány, hogy a landolás zökkenésére ébredtem és irány a reptér.

A váróteremben a hasamat leszámítva semmi extra nem volt. Kicsit ugyan juhhodály jellege volt a dolognak.

15 perc késéssel felszállt a gépem. A repülést nem részletezném, csak annyit, hogy a Nílus mellett szálltunk és nagyon szépek voltak este, a folyó két partján a kivilágított városok. Aztán elkanyarodhattunk valamerre, mert a teljes sötétség következett (no persze a Holdat leszámítva). Amikor már ereszkedni kezdtünk mellettünk volt egy rohadt nagy viharfelhő, amiben fél másodpercenként villámlott. Elég komolyan nézett ki.

Annyit megállapítottam a repülés alatt, hogy ez a munka nem lesz egy gyalog-galopp, nem egy szabálytisztelő nép az etióp. A leszállásnál a pilóta éppen hogy csak letette a gépet, még 600 km/h-val száguldoztunk a földön, amikor a közelben ülő bácsi már vígan vette le a csomagját (not funny at all). Az ilyen kis finomságok jellemezték az egész utat.

A reptéren várt a transfer, aki elhozott a Hostelbe (a normális ár másfélszereséért).

Nem életem legjobb panoráma képe, de ez látszik az ablakomból

 Aztán csak aludtam délig…