Rádöbbentem, hogy Afrikában az időt nem úgy mérik, mint otthon. Azt hiszem az egyik japán srác mondta a következőt, és (egyenlőre) csak igazat tudok neki adni: ’Amit otthon 1 óra alatt el tudsz intézni, az itt 1-2 hétbe is beletelik.’

Banán virág

Ezért a dologtalan hétköznapok után, szombaton úgy döntöttünk, hogy alávettjük magunkat egy kisebb kulturális sokknak és irány a piac! Ismét szembesülnöm kellett vele, hogy nem ugyanazt az árat fizetik a helyiek, mint a ’ferench’-ek (bár még így is nevetségesek a fizetendő összegek). Ahogy korzóztunk a piacot önkéntes idegenvezetőnk segítségével, egyszer csak egy hasonszőrű emberbe futottunk bele, Sally-be. Ő az amerikai Piece-Cor szervezeten keresztül töltött itt Bongába két évet és egy évet még ráhúzott Addis Abeba-ba. Vele volt a legjobb barátnője, Genet, aki itt született, itt is nőt fel és máig is itt él, ergo helyi arc. Rögtön meghívott minket vacsorára, ami azért sem volt visszautasítható, mivel 4 percre lakik tőlünk.

Vacsora előtt, még elmentünk a Barta vízeséshez (éljen a növénytanszék). Az utunk meglehetősen kalandos volt, de végül csak egyszer kavartunk el, akkor is csak 100 méterre. Több áthatolhatatlannak tűnő növényfal után elénk tárult a vízesés.

Ha másért nem is, ezért már érdemes volt kijönni. Mivel esős évszak van, sokkal nagyobb a vízhozama a pataknak, mint máskor. A képen 30 méterre álltam a vízeséstől és a pára miatt, olyan érzésem volt, mintha szakadó esőben állnék. Egyszerűen lenyűgöző (annak ellenére, hogy a hangyák szétcsípték a lábamat).

Egész úton hazafelé...

Este hétre átmentünk és bemutatkozott Genet családja. Egy nagy telken van a 3 nővérnek  egy-egy háza
(szoba-konyha, nem több). A legidősebb nővér (Abonet) most várja 5. gyermekét, a férje elhagyta. A középső nővér hívott meg minket vacsorára, neki van egy gyermeke és férje. A legfiatalabb nővér Tigist (ami türelmet jelent) szellemileg fogyatékos, egy kisfiú édesanyja.

Genet éppen kávét 'őröl' mozsárban

Így (a szomszéd nénivel együtt ) 15-en ültük körül az asztal), és helyi,nyílt tűzön készült vega Lazagne-t ettünk (lasagne tészta nélkül, tök levéllel, helyi sajttal stb.). Nagyon szegények, de a vendéglátás mindennél fontosabb. Csak ültem ott, és az az érzés kerített hatalmába, hogy most érkeztem meg igazán. Kb. 3 órát töltöttünk ott, az beszélgetések 80 %-ból egy kukkot sem értettünk (leszámítva a számokat). Néha Sally fordított, néha pedig Genet váltott angolra. És megbeszéltük, hogy másnap együtt megyünk templomba.

Vasárnap reggel 7:30, mise. Római katolikus szertartáson  vettünk részt. A templom úgy nézett ki mint Zugliget nagy szombaton, mindenhol emberek, kb. 500-an lehettünk. Mivel ünnep nap volt (a Kafa újév előnapja) 3 atya, és két kórus volt. Másfél óráig tartott és az idő 60%-át ének tette ki, tapssal, zenével. Fantasztikus élmény volt. Mise után a templom melletti teremben megkínáltak minket főtt babbal és kávéval. Genet is meghívott minket kávéra és a tegnapi maradék elfogyasztására.

Az ebéd elfogyasztását követően a városba mentünk, ahol az újévi ünnepség zajlott. Kicsit fura egy héten belül kér újévet ünnepelni szeptemberben, de mit lehet tenni, ha a Kafa királyság újéve egy héttel az etióp újév után van. Egy nagy terembe mentünk, ahol etettek minket, és Tej-jel (’Tecs’-nek ejtik, és ez a helyi mézbor) itattak minket. Csak leültettek és az elképzelhető legnagyobb mosollyal tömték belénk a kaját, elképesztő!

A sok-sok étkezést követően, haza jöttünk és egy kicsit rápihentünk a másnapi újévre!

Délben találkoztunk Genettel és Sallyvel, és felmásztunk a helyi skanzennek helyet adó hegy tetejére.Már felfele menet csüdig sárosak lettünk. A skanzen 11 házból áll plusz a királyi palotából, ugyanis a 19. század végéig fenn álló Kafa királyságnak Bonga volt a fővárosa, és ezen a helyen állt a palota. A 11 házban a környékbeli 11 település kapott helyet, én mindenhol enni kellett, még hozzá ingyen. Amíg nem mondtad azt, hogy ’Baka!’(ami annyit tesz: Köszönöm, tele vagyok!) addig úgy kezeltek mint egy alultáplált ludat Márton nap előtt.

A jelenlétünkkel már emeltük az esemény presztízsét, ugyanis mindenki akart velünk egy képet készíteni. Egy idő után aztán belefáradtunk a bazári majom szerepébe, de a reflektorfény végig kísért minket egész nap (csak azért mert fehérek vagyunk). Ez nem hangzik annyira szörnyűnek, de amikor az egyik kajálás végén éppen jóízűen nyalogattam a szám szélét akkor vettem észre, hogy a helyi tévé premier-plánba vesz. Remélem a vágójuknak azért lesz némi jó érzése. A másik kicsit zavaró dolog az volt, hogy minden 10 év körüli gyerek fogni akarta a kezemet, de mindegyik. Ez lehet hogy közöttük valami státusz szimbólum, hogy ki fogja a Ferenchi kezét, de engem 20 perc rángatás után már egy kicsit zavart.

Bonga madártávlatból

Mindenhol Injerat ettünk (ez a palacsinta szerű dolog), banánlevélből készült kenyeret, és sajtot, ami egy túró állagú, enyhén savanykás-fokhagymás ízvilágú massza. Akadt tecs, azaz mézbor és bordé is, ami szintén alkoholos ital, de ne kérdezzétek miből készül. Először fura, de a második harmadik pohár már egészen ízletes (az alkohol tartalma vetekszik egy gyengébb sörével). A hús nagyon nagyon rágós, én egy idő után fel is adtam. Kaptunk mustárt is, ami annyira erős, hogy egy laza orrtekerés után felmászott az arcomon és a fejem búbján kívánkozott kibújni. A poklok poklát is megjártam, a helyi vajjal készült kávé segítségével. Aki ismer az tudja, hogy szeretem átadni magamat a helyi szokásoknak, de a zsírban tocsogó kávé kiverte a biztosítékot. Ennyit a gasztronómiáról.

Tradicionális hajviselet

És a tánc. Addig addig nyesztettük a helyieket, hogy előkerült egy dob, és beindult a buli. Itt úgy működik a tánc, hogy a dobos áll középen és intonálja az aktuális nótát, a többiek meg körül táncolják a zenészt. Ez néha egészen hasonlatos az elefántok násztáncához, néha pedig egy koncentrikus pogóra emlékeztet. Én is beálltam, és a helyiek legnagyobb csodálatára elég gyorsan felvettem a fonalat. Minden tánc végén a nyakamba borult egy random részeg ember és ölelgetett, hogy én milyen jól tudok táncolni (kösz Anya a génekért) és mellette még vagy húszan gratuláltak a produkcióhoz.

Mikor elindultunk haza felé,leszakadt az ég. Nincs is szebb mint az anyagos talajon frissen, simára gréderezett, mintegy 30%-os leejtőn menni lefelé menni szakadó esőben. A tömegben az egy minutumra eső tomporra zuhanások száma meghaladta számításaim szerint a 879-et, de a bakancsom tartott engem. Csurom vizesen hazaértünk és egy gyömbér tea mellett született e mű! (Ps: Adios Ortega!)