Csütörtökön elhatároztuk, hogy ellátogatunk Boka-ba, ahol a a piacon lehet bambusz csészéket kapni. A méhviasz gyertyák mellett ez a másik termék, amelynek a piac kutatása és a marketingje a mi feladatunk. Teljesen laza ’piac-látogató’ ruhában vágtam neki az útnak (póló, rövidnadrág, szandál). Elmentünk a bongai piacra, ahol minibuszok korzóznak, hogy minél több utast összeszedjenek, akik az általuk kiabált úti cél felé igyekeznek. Amikor tele van a busz indul a fuvar. Mint kiderült a tele buszról, egészen más fogalmaink vannak, mint a helyieknek. Amikor mi beszálltunk a kisbuszba, a sofőrön kívül hatan ültünk benn. Másfél óra le-fel kocsikázás után végre úgy ítélték meg, hogy elegen vagyunk az induláshoz. Ekkor a sofőr + 11 személyes kisbuszban, sofőr +20-an ültünk, úgy hogy a sofőr melletti két helyen valóban csak két ember ült. Mi, Teresával a leghátsó 3 ülésen kaptunk helyet harmadmagunkkal egyetemben. A dolog szépségéhez még hozzá tartozik, hogy az út, ami haladtunk nélkülözött mindenféle aszfaltot és ezt a zötykölődést 40 km-en keresztöl élvezhettük. Hát élménynek élmény volt.

Amikor megérkeztünk és kiszálltunk vagy 50 ember sereglett körénk, mert a falvakban egyáltalán nem megszokott a fehér ember látványa. Csak állnak veled szembe, melletted mögötted és semmit nem csinálnak csak néznek. Tényleg mintha az állatkertben lennék, csak ezúttal a rács másik oldalán. Gyorsan megtaláltuk egymást a vadőrrel és egy kávé elfogyasztása közben felvázolta a programot. Először bambusz erdő aztán piac, ha ez így megfelel nekünk. Megfelelt. Leintett egy nyitott platós teherautót, amelynek a platóján már vagy 20-an utaztak. Felmásztunk és hajrá. Mint kiderült itt azért ezek az ’Isuzu’-k járnak, mert az út annyira rossz minőségű, hogy a kisbuszok nem boldogulnak rajta. Egy jó 10 perc után lehuppantunk és be az erdőbe.

Avartar, kék emberke, nagy fa minden stimmel

Nem utolsó látvány fogadott bennünket, viszont ekkor tudatosultam vele, hogy a szandál, nem feltétlenül alkalmas az erdőjárásra (nem mintha ez reggel szerepelt volna az eredeti tervünkben), de egy erdőmérnököt semmi sem riaszt vissza. Kivéve talán a fáraó hangyák, amelyeket nem lehet csak úgy lesöpörni, ha egyszer rajta vannak a szandálodon, lábfejeden, vádlidon, akkor ott is maradnak addig, amíg egyesével le nem szedegeted őket, és olyan mélyen tudják beléd vájni a kis rágóikat, hogy minden csípést egy apró vércsepp jelez. Nem volt kellemes no. Utóbb az is kiderült, hogy a cipő megléte nem segít a problémán, mert Teresát ugyanúgy széjjel csípték. Megnéztünk két vízesést (amhari nyelven: ’fafate’). Mind a kettő gyönyörű volt, csak kapkodni kellett a lábainkat, mert ha egy szekundumot meghaladó időintervallumot pihent a lábam a földön, ezt a hangyák kedves  kis harapásokkal jutalmazták. Teljesen igazuk van, mi pofátlankodtunk be az ő területükre.

 Nem a legalkalmasabb viseletben

A földútra vissza vezető út nagyon megerőltetőre sikerült, mert a ranger tanácsára trappolva haladtunk (így kevesebb hangya mászott ránk) egy igen meredek és csúszós leejtőn felfelé. Hát régen fulladtam ennyire ki. Csurom izzadtan értünk ki az útra, és elindultunk vissza a falu felé, mondván előbb vagy utóbb úgyis jön egy Isuzu, amire majd felpattanunk. Igen, igen jól gondoljátok… nem jött. Így mintegy 8 km-t gyalogoltunk a tűző napon vissza. Szembe jött a sok ember a piacról és amikor kafinnyó nyelven köszöntünk nekik, mindegyikük elnevette magát és nagy szemekkel (amelyben némi elismerés csillogott) köszöntek vissza nekünk. Az idegenvezetőnk elmondta, hogy mindegyikük le volt döbbenve, hogy ’beszéljük’ a nyelüket. Visszaérkezvén Boka-ba várnunk kellett a kisbuszra (mert természetesen -amiért eredetileg jöttünk- piac már bezárt) de öröm az ürömben, hogy köszönhetően a sofőr jó szándékának, ezúttal elől foglalhattunk helyett, ami sokkal kevésbé rázós és ’fejplafonbabeverős’, mint a hátsó sor.

Pénteken elküldtük a SWOT analíziseket és egy rövid távú tervet a főnökeinkbe és az ebédszünetbe elmentem Yonas kíséretében fodrászhoz (az ember mégse várhatja úgy a feleségét, hogy nem megy el előtte egy tisztességes borbélyhoz). A hajnyírás procedúrája nem sikerült rövidre, mert sehogy se akarták kellően levágni a hajamat. Amikor harmadszorra szántották végig a fejemet a hajnyíró géppel, akkor úgy voltam vele, hogy nem baj elég lesz, végül is ilyen alapanyagból az ember ne akarjon sokat kihozni. Ekkor legnagyobb meglepetésemre elkezdett a srác borotválni, aztán aftershave, majd nivea krémmel kente be az arcom … Annyit foglalkozott a fejemmel, mint én eddig összesen az elmúlt lassan 30 évben. Csak ültem és számolgattam, hogy van-e elég pénz nálam. Amikor a végén félve megkérdeztem, hogy ez mennyibe is fog nekem kerülni, azt mondta hogy 20 Br. Emberek 240 forint hajvágás, borotválás arcpakolás minden együtt. Hát nem mondom, hogy mindig ide fogok járni, de ez az élmény a kellemes meglepetés kategóriát maximálisan kimeríti. Szombaton megvettem a buszjegyet és ezúttal 1 gólpasszal vettem ki a részemet a korai esti legelő-liga meccséből.

Vasárnap hajnalban 5-kor elindultam otthonról, és fél 6-ra lenn is voltam a buszvégállomáson. A kapuk még zárva voltak, de amikor megnyíltak megint, mint az őrült rohant be mindenki. Kiderült, hogy az én buszom nem az, ami benn áll, hanem egy másik városból jön és várni kell rá 20-30 percet. Két és fél óra után voltak hajlandók annyi információt közölni, hogy a busz lerobbant és nem is jön, úgyhogy elkezdték visszaosztogatni a jegyek árát. Én csak egy picit pánikoltam be, hogy akkor hogyan fogok eljutni Addis Abeba-ba, hogy Orsi összeszedjem a reptérről. Egy egyetemista srác hála Istennek beszélt angolul és megnyugtatott, hogy van minibusz taxi 250-ért (a buszjegy 150 volt). Kicsit félve szálltam be a fentiek fényében, de végül csak kettővel volt több utas mint ahány hely. De ez a 10 órás busz út egy megállóval az ülő gumóimat igen megviselte! De sebaj, most már itt vagyok fenn, és várom a hajnali 3 órát, amikor Orsi gépe landolni fog!

Ps: Isten éltessen Máté!