Az elmúlt hét egy valóságos hullámvasút volt. Múlt vasárnap beszéltünk Messfin-nel, aki meglengette előttünk annak lehetőségét, hogy keddről szerdára virradóra kint tölthetünk egy éjszakát az erdőben fiatalokkal, akik érdeklődnek a fenntarthatóság iránt. Mondanom sem kell teljesen belelkesedtem, végre Erdő. Hétfőn fel is hívtam a főnököt, hogy akkor, hogy fog kinézni a program, mit kell vinni stb., de nem vette fel a telefont, így úgy döntöttünk, hogy majd kedden reggel még munkába menet előtt megcsörgetjük. Hát reggel fél 8kor felhívtam, és azt mondta, hogy látta hogy kerestem őt előző nap, de már kinn vannak. Magyarul itthon hagytak minket, anélkül, hogy bárki bármit közölt volna velünk (nem kedves). Így bementünk az irodába, és mivel nem volt ott az internet konkurencia, élveztük a világháló adta lehetőségeket. Szerdán megérkezett Rachel, úgy tudtuk, hogy ő lesz a kisfőnökünk, így ittuk a szavait. Egy csomó kreatív feladatot felvázolt. Annyira jó volt végre valamit csinálni, és nem csak a csodára várni. Komolyan mondom, szerintem először fordult elő, hogy a munka idő végéig benn maradtunk és még itthon is folytattuk a feladatokat. Este még írtunk egy levelet a német központba, hogy pontosan milyen színeket és betűtípust használnak, hogy az álltaluk összeállított promóciós anyag egyezzen az hivatalossal.  Csütörtök reggel az a válasz várt minket, hogy ez nem a mi feladatunk.  Az az érzésem, hogy nincs konkrét feladatunk, és hogy nem fogunk tudni eléggé hasznos munkát végezni, de majd szorgosan gyártjuk a SWOT analíziseket, és magunk mögött hagyunk majd jó sok papírt, és megannyi mega byte-ot.

Szombaton találkoztunk 6 amerikai önkéntessel (kettejüket már korábbról is ismertük) és elmentünk velük a Barta vízeséshez. Most sokkal szebb időnk volt, sütött a nap, így az önkéntes idegenvezetőnk tanácsára (mindig akad egy-kettő) felmentünk a vízesésé tetejét is megnézni. Hogy is fogalmazzak, jó volt az erdőben kirándulgatni, de a fenti látványért nem igazán érte meg ez a vargabetű.

Visszatértünk Bongába, és a Coffee Land Hotel legnagyobb örömére náluk költöttük el a szombati ebédet. Mikor haza értünk az egyik szomszédunkban gyászoltak. Mint kiderült egy 21 éves egyetemista vetett saját kezével véget az életének, mert nem úgy sikerültek a tanulmányi eredményei, mint ahogy azt szerette volna. Vasárnap mise után elmentünk a halottasházhoz, és a tömeg a koporsóval együtt vissza ment a templomhoz. Itt a gyász nagyon különbözik az otthonitól. Az emberek szinte hisztérikusan kiabálnak, sikítanak és sírnak. Nagyon nagyon felkavaró ezt látni, hallani.

Like a Boss, Abraham kislánya, Ruth.

A temetés után Abraham meghívott magukhoz egy kávéra és mivel összefutottunk Yonásszal is, ezért elhívtuk őt is magunkkal. A kávét megelőzte egy ebéd, amivel mi nem számoltunk, de ez az abszolút kellemes meglepetések listáját gazdagította. Ebéd után elmentünk Yonashoz. Ez a fickó a cégünk sofőrje és mellékállásban üzemeltet egy tejivót, ahol hideg és meleg tejen kívül lehet kapni joghurtot, avokádó és banán shaket. A látogatás során volt szerencsém megismerkedni Balotelli-vel és Chicharito-val, mind a ketten igen szép, jól tejelő tehenek. A birtok hatalmas, ami tekintve, hogy a mi emberünk egy 11 gyermekes család legifjabb sarja (11!!! ehhez képest Gyopárék a szó legszorosabb értelmében is csak kispályások, 1 cserével) ez igen kívánatos.  13 tehén, egy kisebb méhészet is található itt és mint később  kiderült ártatlan csókokat is lehet lopni, amivel a vendéglátónk hála Istennek csak Teresát tisztelte meg (ami nem derült égből a villámcsapásként ért; voltak azért ennek előzményei az ebédünk során). Élvezetes ilyenkor harmadiknak lenni, de hát ez van, ezt kell szeretni.

Balotelli személyesen, megdöbbentő a hasonlóság...

Este visszamentünk a városba, ahol megkóstoltuk az avokádó turmixot. Fantasztikusan finom, bár az élvezeti faktoron némileg csökkentett az, hogy én olyan gyorsan lapátoltam be, amilyen gyorsan csak tudtam, hogy ezt a kellemetlen gyertyatartó szerepet minél gyorsabban elhagyhassam. Sűrű elnézések közepette elment egy helyre, ahol közvetítették az Arsenal- Manchester United meccset és szóltam a tulajnak, hogy majd 4-en jönnénk. Rábólintott, így felhívtam Abrahamot, hogy jöjjön, mert egyedül érzem magam és amíg odaért egy srác kihívott egy pingpong meccsre. Itt a városban random helyeken állnak pingpong asztalok, és a helyi arcok játszanak naphosszat. Hát nem sikerült Póta Georgináéhoz hasonló bravúrt végrehajtanom, mert 21-10-re elhasaltam, de mentségemre legyen mondva én játszottam a völgynek lefele (ugyanis a rangadóra egy leejtős utcában került sor).

A meccs borzasztó volt, és nem csak azért, mert az Arsenal már a 20. percben 3-0-ra vezetett, de sikerült egy olyan helyre ülnöm, ahol közel s távol nem volt manchester-i szurkoló (vagy csak lapítottak, mint én). A helyen kb. 150-en voltunk és egy viszonylag nagyobb tévén néztük az eseményt, tök sötétben. Az elején le kell perkálni 15 Br-t és akkor beülhetsz egy leejtést nélkülöző moziterembe, ahol 150 férfi szorít a csapatának, olyan hevesen hogy az amúgy 24 percre hitelesített levegő mennyiség a 18. percben elfogy. Izzadság szag, meleg, de legalább az emberek egy-egy gól után felállnak, torkuk szakadtából üvöltenek és egymás nyakába ugranak. No persze nem az enyémbe, mert az eredmény a meccs végéig nem változott, így pont nélkül távozott az egykor a dicső Sir Alex Ferguson által vezetett klub Londonból. A levertségemet gyorsan orvosolta az a tény, hogy ugyan besötétedett már, mégse kellett zseblámpát használni haza felé menet, ugyanis a 3 mp-ként körülöttünk csapkodó villám egész környezetbarát módon áthidalta a problémát. Eláztunk, nem kicsit, de legalább épségben haza értünk.

(ebben a bejegyzésben az alább leírt okokból kifolyólag régebbi, vagy nem saját képek szerepelnek)

Pénteken megismerkedtem Abraham-mal a Coffeeland Hotelben, rögtön meg is hívott magához vasárnap és hétfő ebédre (itt ez így megy). Szombaton elmentünk a piacra, már ismerősként róttuk a köröket, és sikerült is mindent relatív jó áron beszerezni. Hazafelé helyi gyerekek ’Money, money’ kiáltására ’No money, no money’-val reagáltam, erre az egyik rávágott egy nagyot a táskámra, én egy kicsit indulatosabban megfordultam, mire ők elfutottak, de olyan 10 méter távolságból azért még utánam dobtak egy-két követ. Őszintén szólva én is meglepődtem magamon, hogy miért reagáltam ingerülten. De éjszaka mindenre fény derült.

A helyiek kedves, vendég szerető emberek, még akkor is ha éppen marha húst aprítanak

Negyed négykor arra ébredtem, hogy iszonyatosan görcsöl a hasam, nem igazán tudtam vissza aludni. Már csak azért sem mert a szomszéd néni éjszaka meghalt, és a halálos ágya mellett énekelt imát egész hangosan lehetett hallani. Reggelre az egész görcs csak rosszabb lett oly annyira, hogy amikor elindultunk Abrahamékhoz, akkor minden lépés kín szenvedés volt, így az amúgy 10 perces utat 25 perc alatt tettem meg. A hasfájdalmamon sokat segített Rutha (Abraham kislánya) aki egy 17 hónapos, anygalbőrbe bújt ördög. Gyönyörű kölök, de égetnivalóan rossz, és a legrosszabb, hogy mellé még okos is. Abrahamtól kaptam helyi gabonaszeszt, ami keveset ugyan de segített az állapotomon. A haza felé úton, végig azért fohászkodtam, hogy csak érjek haza ájulás nélkül, és imáim meghallgatásra találtak. Otthon be az ágyba. Mikor felébredtem éreztem, hogy megy fel a hőmérsékletem, ami hála Istennek 38,1-nél megállt. Ismét kaptam egy ’fájdalomcsillapítót’, ugyanis a házi bácsi beállított egy szép szelet nyers marhahússal, hogy ha elfogadom, akkor ő nagyon szívesen odaadja. Hát már hogy a viharba ne! Úgyhogy gyorsan dinszteltem egy kis hagymát fokhagymát, rá a hús sóval, paprikával. Gondoltam, ha én nem is fogok tudni belőle túl sokat enni, legalább megmutatom a helyieknek, hogy mi felénk, hogy készítik el a marhát (amin nem kell órákat rágódni). Lázcsillapító és vissza az ágyba.

Teresa elment a Mesquel ünnepségre, amin Jézus keresztjének megtalálását ünneplik (én lemaradtam arról, hogy azt a keresztet valaha is megtalálták, de hát ’Űk tudják!’). Ez a következőképpen nézett ki –az alább felhasznál források kizárólag egy sváb leányzó megfigyelésein alapulnak, felelősséget értük nem áll módomban vállalni): A mező közepére felállítanak egy hatalmas keresztet, és mindenki a saját házából egy fáklya segítségével tüzet visz a kereszthez, majd egyszer csak meggyújtják, és a tüzet órákon át körbe táncolják (just for fun).

azt ígérik Mesquel után tényleg vége az esős évszaknak, majd meglátjuk...

Reggel már sokkal jobb volt, bár számomra érthetetlen módon a hasam mellett már a bordáim, és a vállaim is elkezdtek fájni. Arra gyanakodtam, hogy esetleg a bordaközi izmok (Musculus intercostales-Éljen soká Kuki bácsi!) túlterhelődtek. 10-re voltunk hivatalosak Abrahamékhoz, és elvittem nekik az előző nap összedobott ’pörköltet’. Messze ez volt a legfinomabb hús, amit itt ettem, és evvel nem magamat akarom fényezni, egyszerűen az én elcsökevényesedett rágóizmaim az európai konyha túlpuhított húsain edződött.

Mint később kiderült, szombaton hajnalban megszületett Genet unokahúga, Isten éltesse nagyon sokáig Szamrit (a név az irgalmas szamaritánusból jön). A hétfő estét Genetéknél töltöttük, ahol a család jó felel felsorakozott. Elmesélték nekünk, hogy Etiópiában vendégséget visszautasítani az egyik legilletlenebb dolog (Jó hogy mi egyenlőre még nem vétettünk a becsület kódex e pontja ellen). A házigazdánk konkréten, azt mondta, hogyha ő meghívja az apját ebédre és nem megy át hozzá aznap, akkor lehet hogy másnap már nem is köszön neki az utcán. Azért ez szerintem kemény.

A munka rejtelmei. Minden nap nagy lelkesedéssel igyekszem bele vetni magam a munkába, de újra és újra olyan érzés kerít hatalmába, mint az egyszeri műugrót, aki egy triplaszaltó-duplacsavart követően realizálja, hogy nincs víz a medencébe. Én már annyi, de annyi táblázatot, leírást gyártottam a gyertyaöntés rejtelmeiről és a viasz összetételéről,hogy avval már Nílust lehetne rekeszteni, de mind ezt úgy, hogy nincs pénz az egészre, mert a pénzeszsák szerepét betöltő néni nincs a városban. Ilyenkor gyakran dúdolgatom a Guns’n Roses jól ismert, fülbemászó dallamát: All you need is just a little patience!- evvel csak az a baj, hogy a ’little’ az már elmúlóban van.

Patience

Az irodában 2 juhbél (internet kábel) van, így ha csekkolni akarom, hogy válaszolt-e bárki a munkához kapcsolódó leveleimre, akkor nagy őzike szemeket kell meresztenem és szaporán pillogtatni (az egyszerűbb megoldás, hogy minderre Teresat kérem meg), hogy na légyszilégyszilégyszi, hadd használjuk a világhálót, és az esetek 85 %-ban rögtön rendelkezésemre is áll az internet elnevezésű, civilizációs csecsebecse.

A blogot általában otthon írom meg, a feltöltést pedig a Coffee Land Hotel Wifi-jének segítségével viszem véghez, már ha van áram, mert ez nem alapvetés a világ ezen szegletében. És ismét csak a türelem, ami ugye rózsát terem (és ez tartja bennem a reményt). Ferenchi and bunna!- ez követi mindig a rendelésemet (az idegennek egy kávét!)-ennyi.

Meg volt ez első amharik óránk. Hát nem egyszerű nyelv, pláne úgy hogy a ’tanárunk’-nak nincs szakirányú végzettsége, csak úgy passzióból oktatja az idevetődő önkénteseket. Ez akkor igazán feltűnő, amikor az apa (abbat) és anya (innat) szavak után, hirtelen egy Hotel recepcióján találjuk magunkat, ahol wc-vel ellátott, szabad szoba felől érdeklődünk. Igyekszünk, minél többet gyakorolni, de a legfontosabb kifejezés: ’Csikirillem’ (csak semmi para) már megy. Rengeteg köszönést, üdvözlési formát tanultunk meg, mert mint kiderült, az etiópok közötti beszélgetések első két percét az tesz ki, hogy köszönnek, érdeklődnek a másik hogyléte felől, hálát adnak Istennek, majd e három lépés n-edik hatványú variációja következik. Így azt hiszem rávilágítottam arra, hogy miért ennyire lassú itt minden.

Fotó nézegetés

Jó hónapban jöttünk Etiópiába, mert 11-én volt az új év, 18-án a Kafa új év, 24-én valami muszlim ünnep, amit nem nagyon fogtunk, de az iroda zárva volt, és 27-28. lesz Mesquel, ami a kereszt felemelésének ünnepe. Kicsit hasonló lehet, mint a hamvazó szerda, mert hétfőn majd kapunk hamuból keresztet a pap bácsitól, de ígérem majd beszámolok róla.

Genet családjában a gyerekek egyetlen játéka

Kávé szertartás (mindent visz): Első lépésként háromszor meg kell mosni a kávébabokat (nem tudjuk miért háromszor, de ezt nem is nagyon firtattuk), majd parázs felett, egy fém lapon megpörkölik őket. Pörkölés után a parázsra felrakják az egy nyílással rendelkező anyag kancsót, amelyben vizet forralnak. A kávé ’megőrlése’ mozsárban egy anyaggal bevont fadarabbal történik. Ezt követően a finom porrá zúzott kávét, beletöltik a fortyogó vízbe és a parázson hagyják. Majd előkerül a kávé asztalka, ami köré füvet tépnek és színes virágokkal ’terítenek meg’ a fekete nedűnek.

A forrókávé kitöltése előtt a parázsra tömjént szórnak és elmondanak egy hálaadó imát (amit sajnos még nem értek). Ezek után kitöltik a kávét, melyből elsőnek a vendégek kapnak, majd a családfő és a család férfi tagjai, majd pedig a nők, lányok. Amin meglepődtem, hogy mindenki iszik a kávéból, még a 3 évesek is, ha ízlik nekik. Egy kávé szertartás alkalmával 3 csészével isznak, és naponta olyan 10-12 csészével legurít egy átlagos hagyománytisztelő honpolgár. Genet mesélte, hogy volt olyan nap, amikor akkora buli volt, hogy vagy 28-at megivott… Én ezt nem szeretném kipróbálni, mert már 4 kávé után is képes vagyok éjfélig kukorékolni, ami azért is kellemetlen, mert hajnali 5-kor ugyanezt teszi az, erre genetikai hátterénél fogva sokkal alkalmasabb megbízott szakszemélyzet (lásd: kakas) is. Ez elég kellemetlen, mert az utcában mindenki tart baromfit, így hajnalban egymást túlkukorékolva köszöntik a hajnalt, és ezek nem ismernek se hétvégét, se ünnepnapot.

Rádöbbentem, hogy Afrikában az időt nem úgy mérik, mint otthon. Azt hiszem az egyik japán srác mondta a következőt, és (egyenlőre) csak igazat tudok neki adni: ’Amit otthon 1 óra alatt el tudsz intézni, az itt 1-2 hétbe is beletelik.’

Banán virág

Ezért a dologtalan hétköznapok után, szombaton úgy döntöttünk, hogy alávettjük magunkat egy kisebb kulturális sokknak és irány a piac! Ismét szembesülnöm kellett vele, hogy nem ugyanazt az árat fizetik a helyiek, mint a ’ferench’-ek (bár még így is nevetségesek a fizetendő összegek). Ahogy korzóztunk a piacot önkéntes idegenvezetőnk segítségével, egyszer csak egy hasonszőrű emberbe futottunk bele, Sally-be. Ő az amerikai Piece-Cor szervezeten keresztül töltött itt Bongába két évet és egy évet még ráhúzott Addis Abeba-ba. Vele volt a legjobb barátnője, Genet, aki itt született, itt is nőt fel és máig is itt él, ergo helyi arc. Rögtön meghívott minket vacsorára, ami azért sem volt visszautasítható, mivel 4 percre lakik tőlünk.

Vacsora előtt, még elmentünk a Barta vízeséshez (éljen a növénytanszék). Az utunk meglehetősen kalandos volt, de végül csak egyszer kavartunk el, akkor is csak 100 méterre. Több áthatolhatatlannak tűnő növényfal után elénk tárult a vízesés.

Ha másért nem is, ezért már érdemes volt kijönni. Mivel esős évszak van, sokkal nagyobb a vízhozama a pataknak, mint máskor. A képen 30 méterre álltam a vízeséstől és a pára miatt, olyan érzésem volt, mintha szakadó esőben állnék. Egyszerűen lenyűgöző (annak ellenére, hogy a hangyák szétcsípték a lábamat).

Egész úton hazafelé...

Este hétre átmentünk és bemutatkozott Genet családja. Egy nagy telken van a 3 nővérnek  egy-egy háza
(szoba-konyha, nem több). A legidősebb nővér (Abonet) most várja 5. gyermekét, a férje elhagyta. A középső nővér hívott meg minket vacsorára, neki van egy gyermeke és férje. A legfiatalabb nővér Tigist (ami türelmet jelent) szellemileg fogyatékos, egy kisfiú édesanyja.

Genet éppen kávét 'őröl' mozsárban

Így (a szomszéd nénivel együtt ) 15-en ültük körül az asztal), és helyi,nyílt tűzön készült vega Lazagne-t ettünk (lasagne tészta nélkül, tök levéllel, helyi sajttal stb.). Nagyon szegények, de a vendéglátás mindennél fontosabb. Csak ültem ott, és az az érzés kerített hatalmába, hogy most érkeztem meg igazán. Kb. 3 órát töltöttünk ott, az beszélgetések 80 %-ból egy kukkot sem értettünk (leszámítva a számokat). Néha Sally fordított, néha pedig Genet váltott angolra. És megbeszéltük, hogy másnap együtt megyünk templomba.

Vasárnap reggel 7:30, mise. Római katolikus szertartáson  vettünk részt. A templom úgy nézett ki mint Zugliget nagy szombaton, mindenhol emberek, kb. 500-an lehettünk. Mivel ünnep nap volt (a Kafa újév előnapja) 3 atya, és két kórus volt. Másfél óráig tartott és az idő 60%-át ének tette ki, tapssal, zenével. Fantasztikus élmény volt. Mise után a templom melletti teremben megkínáltak minket főtt babbal és kávéval. Genet is meghívott minket kávéra és a tegnapi maradék elfogyasztására.

Az ebéd elfogyasztását követően a városba mentünk, ahol az újévi ünnepség zajlott. Kicsit fura egy héten belül kér újévet ünnepelni szeptemberben, de mit lehet tenni, ha a Kafa királyság újéve egy héttel az etióp újév után van. Egy nagy terembe mentünk, ahol etettek minket, és Tej-jel (’Tecs’-nek ejtik, és ez a helyi mézbor) itattak minket. Csak leültettek és az elképzelhető legnagyobb mosollyal tömték belénk a kaját, elképesztő!

A sok-sok étkezést követően, haza jöttünk és egy kicsit rápihentünk a másnapi újévre!

Délben találkoztunk Genettel és Sallyvel, és felmásztunk a helyi skanzennek helyet adó hegy tetejére.Már felfele menet csüdig sárosak lettünk. A skanzen 11 házból áll plusz a királyi palotából, ugyanis a 19. század végéig fenn álló Kafa királyságnak Bonga volt a fővárosa, és ezen a helyen állt a palota. A 11 házban a környékbeli 11 település kapott helyet, én mindenhol enni kellett, még hozzá ingyen. Amíg nem mondtad azt, hogy ’Baka!’(ami annyit tesz: Köszönöm, tele vagyok!) addig úgy kezeltek mint egy alultáplált ludat Márton nap előtt.

A jelenlétünkkel már emeltük az esemény presztízsét, ugyanis mindenki akart velünk egy képet készíteni. Egy idő után aztán belefáradtunk a bazári majom szerepébe, de a reflektorfény végig kísért minket egész nap (csak azért mert fehérek vagyunk). Ez nem hangzik annyira szörnyűnek, de amikor az egyik kajálás végén éppen jóízűen nyalogattam a szám szélét akkor vettem észre, hogy a helyi tévé premier-plánba vesz. Remélem a vágójuknak azért lesz némi jó érzése. A másik kicsit zavaró dolog az volt, hogy minden 10 év körüli gyerek fogni akarta a kezemet, de mindegyik. Ez lehet hogy közöttük valami státusz szimbólum, hogy ki fogja a Ferenchi kezét, de engem 20 perc rángatás után már egy kicsit zavart.

Bonga madártávlatból

Mindenhol Injerat ettünk (ez a palacsinta szerű dolog), banánlevélből készült kenyeret, és sajtot, ami egy túró állagú, enyhén savanykás-fokhagymás ízvilágú massza. Akadt tecs, azaz mézbor és bordé is, ami szintén alkoholos ital, de ne kérdezzétek miből készül. Először fura, de a második harmadik pohár már egészen ízletes (az alkohol tartalma vetekszik egy gyengébb sörével). A hús nagyon nagyon rágós, én egy idő után fel is adtam. Kaptunk mustárt is, ami annyira erős, hogy egy laza orrtekerés után felmászott az arcomon és a fejem búbján kívánkozott kibújni. A poklok poklát is megjártam, a helyi vajjal készült kávé segítségével. Aki ismer az tudja, hogy szeretem átadni magamat a helyi szokásoknak, de a zsírban tocsogó kávé kiverte a biztosítékot. Ennyit a gasztronómiáról.

Tradicionális hajviselet

És a tánc. Addig addig nyesztettük a helyieket, hogy előkerült egy dob, és beindult a buli. Itt úgy működik a tánc, hogy a dobos áll középen és intonálja az aktuális nótát, a többiek meg körül táncolják a zenészt. Ez néha egészen hasonlatos az elefántok násztáncához, néha pedig egy koncentrikus pogóra emlékeztet. Én is beálltam, és a helyiek legnagyobb csodálatára elég gyorsan felvettem a fonalat. Minden tánc végén a nyakamba borult egy random részeg ember és ölelgetett, hogy én milyen jól tudok táncolni (kösz Anya a génekért) és mellette még vagy húszan gratuláltak a produkcióhoz.

Mikor elindultunk haza felé,leszakadt az ég. Nincs is szebb mint az anyagos talajon frissen, simára gréderezett, mintegy 30%-os leejtőn menni lefelé menni szakadó esőben. A tömegben az egy minutumra eső tomporra zuhanások száma meghaladta számításaim szerint a 879-et, de a bakancsom tartott engem. Csurom vizesen hazaértünk és egy gyömbér tea mellett született e mű! (Ps: Adios Ortega!)

Megismerkedtünk 3 japán sráccal (Tsubasa, Hiriaki,Maki), ők hasonlóan hozzánk önkénteskedni jöttek Bongába, csak szemben a mi 3 hónapunkkal ők 2 évet töltöttek/töltenek itt. Közülük az első kettőnek most teltek be napjai, így a búcsúestéjüket velünk töltötték, ami egész jól sikerült, mert az etióp tánc rejtelmeibe is be lettünk avatva köszönhetően a szomszéd asztal enyhén ittas társaságnak. Nem viccelek, itt a fiatalok fognak egy üveg bort (ami szerény véleményem szerint ihatatlanul édes) hozzáöntenek egy üveg kólát és egy üveg sört, esetenként még egy sprite-ot is és ezt isszák. Egészségükre!

Bonga by day

Másnap beköltöztünk Engida (ez a házi Úr neve)ex-istállójába, ami át lett alakítva szobákká. Reggel összecihelődtünk a Hotelbe és egy gyors látogatás után az irodában, megkaptuk a kocsit sofőröstül (akit Yonasnak hívnak és Usain Bolt kiköpött mása) és irány az istálló. Beraktuk a cuccainkat és Teresa volt olyan kedves átengedni nekem a nagyobb szobát (a nagyobb ággyal), hogy amikor jön Orsi ne kelljen sokat variálni. Amasegenalo (köszönöm) Teresa!

Már a sokadik generációs önkéntesek vagyunk itt, úgyhogy a konyha egész jól felszerelt, minden európai igényt kielégít (persze ha nem túl magasak)

A wc és a zuhanyzó egy ugyanazon helyiségben van. Ez izgalmassá tesz minden egyes használatot. És nem ám angol wc, guggolós-pottyantós. De minden nehézséget feledtet a kertben lévő kávé (bunna) és banán (muz).

Ezek után visszatértünk az irodába és összeültünk egy gyors brainstorming-ra, mivel is fogunk foglalkozni az elkövetkezendőkben. A fő feladatunk, olyan termékek prototípusának legyártása, amelyeket a helyiek, helyi anyagokból tudnak elkészíteni és helyben értékesíteni, ad abszurdum a turistáknak szuvenírként eladni. Mivel sokan foglalkoznak mézzel a környéken kézenfekvőnek tűnt a méhviasz gyertya, mint opció. Ezen felül még volt egy pár világ megváltó ötletünk, de a főnök (Mesfin) lenyugtatott minket, hogy csak olyan projektbe fogjunk bele, amit reálisan 3 hónap alatt sikerre tudunk vinni, így abban maradtunk, hogy ráfekszünk a gyertya projektre.

Már fel is vettük a kapcsolatot egy helyi méhésszel és a helyi méhész szövetséggel, és még ezen a héten lesz velük találkozónk, ahol megvitathatnánk a viasz beszerzési árát, az évi várható mennyiséget, és minőséget. Emellett felvettem a Kapcsolatot Adalbert (osb) testvérrel Tihanyból, hogy pár lényeges információt be tudjak szerezni a bakonybéli gyertya gyártás kulissza titkaiból.

Hazaérve neki estünk az első, saját készítésű vacsora megkreálásához. Mivel Teresa vega (és az utóbbi időben én is hajlamos vagyok lemondani a húsról), paradicsomszószt készítettünk a spagettinkhez, és egy igazi Bella Italia estet csaptunk!

Ilyen itt a méz, de legalább biztosak lehetünk benne, hogy méhek készítik

Az éjszaka megismerkedhettünk a kismilliónyi háztáji állat (tehén, szamár, kutya, macska, tyúk, kakas és egy számomra eddig ismeretlen madárfaj) hangjaival, alvási- és felbődülési szokásaival. Izgalmas éjszaka volt és csak remélni tudom, hogy hozzá lehet szokni az 5 órai keléshez, amikor is a patkányok a legaktívabbak a padláson. Amikor az ismeretlen madár példányai rázendítettek úgy negyed hat tájékán, már csak kacagni tudtam az ágyban. A hangjuk leginkább egy eunuh szarkáéhoz hasonlít. Hát ilyenek a vidéki élet szépségei Etiópiában.

Álmaink bátor örzői

Mindeközben szorgalmasan igyekszünk magunkévá tenni az amhari nyelvet, ugyanis nagyobb sansszal tudjuk az embereket meggyőzni leendő termékeink nagyszerűségéről, ha a saját nyelvükön szólunk hozzájuk. Szóval drukkoljatok!

Menthetetlenül elkezdődött! Elmentünk a második Etióp Nemzeti Konzultációra, az Unesco ’Ember és környezete’ jelmondatának jegyében. Beültem az előadásokra, ám amikor elkezdődött realizáltam, hogy a slideshow-kon kívül nem nagyon fogok hozzászólni a dologhoz, mert amari nyelven folyt. Az igazsága, az hogy még a miniszter úr jelenléte (aki szintén részt vett az agytágításon) sem tudta fenntartani a figyelmemet, és elpilledtem egy fél órácskára. Az egész egy Bishopto nevű városban volt, ami arról nevezetes, hogy  7 tó veszi körül. A megbeszélés végeztével meglátogatunk az egyiket, a Salem kolléganőm szerint a legcsúnyábbat, mert ez hegyek veszik körül. A többi (szerinte) sokkal élvezhetőbb, mert a környezet lapos. Nem értettem vele maximálisan egyet.

Másnap még bementem az irodába és összeírtam az elképzeléseimet, hogy majd a 3 hónap végeztével, milyen előadásokat, projekteket csinálhatnék otthon, hogy az egésznek legyen valami kézzelfogható haszna is. Már mindenki készülődik az új évre. Ez alapvetően, abból látszott meg, hogy sokkal több rendőr van az utakon mint normálisan, és mindenki csirkével a kezében közlekedik az utcákon (ugyanis náluk az a csirke, mint nálunk a lencse).

Este még Yelam-ék beugrottak a hostelbe, hogy biztosítsanak, hogy reggel 6-ra ott lesznek és irány a reptér, ahol felszedjük Teresat (aki 2 hónapos! herce-hurca után kapott egy hónapos vízumot) és meg se állunk utána Bongáig. Hát az a hat óra elég kényelmes hat órára sikerült- habár én már 5:50-kor kinn álltam a szitáló esőben- ez egészen konkrétan fél hetet jelent, amikor is begördült a NABU fehér terepjárója. Sebaj, reptér. A reptéren sokként ért a felfedezés, hogy ahhoz hogy az érkező zónába bemenjek 10 Br-t kell fizetnem (nem egy ördöngős összeg, de én ilyet még nem láttam). Mindegy, megérkezett Teresa, kocsiba pattantunk és elindultunk.

Az út egész átlagosnak mondható helyi viszonylatban (lovak, szamarak, kecskék és egyéb random házi állatok pihennek, állnak, futnak át az úton) leszámítva azt a két keselyűt és a számtalan páviánt akik az út mellett sziesztáztak. Képet sajnos nem tudok mellékelni, mert a sofőrünk olyan lazán ment bele 90-nel minden  30-as táblába,mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga (és valószínűleg a helyi KRESZ nem is dorgál olyan szigorúan, mint a hazai).

Röpke, 8 óra utazást követően megérkeztünk Bongába, ahol úgy döntöttünk, hogy nem megyünk ki egyből a tanyára, ahol lakni fogunk, hanem eltöltünk 3 napot a városban a Coffeland Hotelben. Egy kb. 12 m²-es szoba (zuhanyzóval együtt) áram és víz nélkül. Éppen valami fennakadás volt az áramellátásban, ami nem szokatlan, így 2 nagy vödör víz szolgálja a felfrissülni vágyókat. Nem baj, szokjuk a jót, mert kinn a tanyán sem lesz különb. Aztán vacsora és a WIFI kellemes felfedezése következett. Elalvásunkat az etióp pop zene ’könyítette’ kb. 80 decibel-lel. Hajnalban a macska, kutya, kakas, és valami mini keselyű hangjai keltettek, de még csak sikerült volna visszaszundítani, azonban a helyi slágerlistát vezető, nem mindig tiszta hangú honpolgár ezt időről időre meghiúsította.

Reggelire közben pedig a helyi szertartásoknak megfelelően elkészítették az újév első kávéját. Melkam Addis Amet - Boldog Új évet.

Nagyon-nagyon finom!

Aztán elmentünk felfedezni a várost, próbáltam pár fényképet csinálni, de valami rejtélyes oknál fogva egy bácsi üvöltve elkezdett integetni, hogy én ugyan nem fényképezhetek megspékelve egy pár válogatott, igen cizellált angol jelzővel, konkrétan anyaszomorítónak (’motherf*cker) nevezett. Azért csípőből sikerült lőni egy pár kém-képet.

Elmentünk a város egyik végéig és vissza, be a piacra, ahol egy kis srác (7-8 éves forma) egyszer csak megfogta a kezem, és elkezdett kérdezgetni, hogy hogy hívnak és honnan jöttünk (mind angolul, ’reményünk az utánunk jövőkben’). Aztán közölte velem egy 200 méter után, hogy neki menni kell, hát áldásom rá. Az úton épp 3 tehén sziesztázott, és a helyi sofőrök teljesen rezignáltan vették ezt tudomásul, ki jobból, ki balról kerülte ki őket.

Aztán vissza a hotelbe, ahol már áram volt, víz továbbra sem, és a helyi Waila sörrel mostuk le gyomrunk belő faláról az út porát.

Érdekes lesz, mert mint megtudtuk azért nem szabad fényképezni, mert nem tudják, hogy mi az hogy ’turista’, és ezért a fényképezést valamiféle kém tevékenységnek képzelik (ezért lettem én anyaszomorító)…

Közeleg az új év (szeptember 11.). Ekkor ér véget hivatalosan az esős évszak, kezdődik a napsütés, és belépünk 2008-ba. Igen, 2008; itt nem kapkodnak az emberek. Egy év 13 hónapból áll, 12 30 naposból és egy 5 (szökőév esetén 6) napos 13-ból. A hetek vasárnappal kezdődnek, és szombattal érnek véget.  A karácsony például január 7-én ünneplik (még szerencse, hogy nem ide születtem, akkor aztán biztos, hogy csak összevont ajándékokat kaptam volna).

A világ legnagyobb újévi képeslapja, szeretnék ha bekerülne a Guinness rekordok könyvébe.

A 24 órás nap két 12 órás időszakra bomlik, nappali 12 órára és éjszakai 12 órára. A nappali 12 óra 6-kor kezdődik, és értelemszerűen 18 órkaor ér véget, és kezdődik az éjszakai 12. Persze, ha megkérdezel valakit az utcán akkor megmondja neked a normál időt is.

Kávé: A kávé szavunk az etióp ’Kafa’- tartományról kapta a nevét. Innen ered a kávé. Én is egy olyan biszféra rezervátumban fogok dolgozni, ahol a vadkávénak mintegy 5000 variációja található (igazi gén rezervátum). Az etiópok Buna-nak hívják. Az arabika nevet azért kapta, mert először az arabok kezdtek el kereskedni vele.

Plusz egy érdekesség, Bongában a helyiek nyelve a Caffino!

Étel: Etiópiában az esetek 90%-ban kézzel esznek. Jobb kézzel! Ez fontos, mert bal kézzel enni illetlenség, akárcsak az ujjak lenyalása. Azért szabad pusztán csak jobb kézzel enni, mert az ételnek meg kell adni a tiszteletet. Az étekezéseiknél még tartják azt az őskeresztény szokást, hogy szerdánként (hamvazó szerda miatt) és péntekenként (nagy péntek miatt) nem esznek egyáltalán húst. Én egy hete vagyok már kinn és eddig csak egyszer ettem húst, de ki lehet bírni. A nemzeti ételük az ’Injerta’, ami egy kb. 50 cm átmérőjű palacsinta, amire minden féle szószok, illetve (ha nincs éppen böjti nap) húsok vannak kiadagolva. Ezt a palcsintát tépdesik, belemártják a szószba és megeszik.

soha nem fényképeztem le eddig azt amit ettem, de ezek az elvek azért vannak, hogy megdőljenek

Etiópiában a divat halott.

A boltok előtt a bábuk a nyakuknál vannak kikötve, gondolom azért, hogy el ne vigyék őket, de ettől úgy néz ki a bolt, mint egy középkori (igen jól öltözött) vesztőhely.

hát itt a bábúk élete nem egy szláv karnevál :P

Sör: a legnépszerűbb sör etiópiában a St. George’s Beer. A márka hivatalos sörözője a Mexikó téren van. Hát elmentem egy kiadós zápor után és áldoztam Bachus és Ceres oltárán.

Az itteniek beszédében felfedeztem egy asztmás légszomjra emlékeztető hangot. Mintha levegő után kapkodnának, Úgy voltam vele, hogy végül is 2500 méterrel vagyunk a tengerszint felett, lehet hogy ritka a levegő (bár én ilyet sosem tapasztaltam). De aztán felvilágosítottak, hogy ez a helyeslés hangja, annyit tesz, hogy Oké.

A normál taxikat, mint kiderült, 'Lada'-nak hívják. Feljebb már említettem, hogy a 2. világháború után jó kapcsolatot ápoltak a Szovjetunióval (erről tanúskodik a Josif Tito Road is), így ehhez nem fűznék különösebb kommentárt.

Este összefutottam Tinával (szintén egy GLEN önkéntes, Németországból). Ő egy elég érdekes lány. Itt Addisban összejött egy szudáni sráccal, és 10 nap után megkérte a kezét, és igent mondott, úgyhogy most szervezik az esküvőt (így 5-6 hét ismertség után). Erre Matula bácsi csak annyit mondana, hogy 'az ű baja'. No beültünk egy étterembe, ahol amint kinyitottam a menüt, majdnem lehidaltam

kommentár nélkül

Hála Istennek nem volt nekik, így legyűrve minden nacionalista érzést magamban elfogyasztottam egy tonhalas spagettit, és nagyon jól esett.

Még egy kép a végére:

Isten hozott Papp Hunor, mivel nem tudok ott lenni a tejfakasztón, én innen kívánok neked nagyon szép és hosszú életet! Isten éltessen sokáig!

Nem jó egyedül lenni, ezért úgy döntöttem áldozok a kultúra oltárán én meglátogatok pár múzeumot. Bepattantam egy minibusz taxiba és irány ’Arat Kilo’. Először a Természettudományi Múzeumba mentem.

A kasszánál lévő lista a következő:

Gyerekeknek: 1 Br

Etópoknak: 3 Br

Túristáknak: 20 Br

Fényképezőgéppel: 60 Br

Na ja, a kultúra pénzbe kerül (mondjuk ez a 220 ft-os belépő talán még nem vág földhöz). Az első teremben csak plakátok voltak, és minden betűt kézzel vágtak ki. Kiderült, hogy Bonában nem ölik halomra az állatokat, ami megnyugtató az elkövetkezendő 3 hónapra nézve. Jót derültem az utolsó plakáton,ahol összehasonlították a múzeumot a British múzeummal, mad alatta ált a következő szöveg: ’Szerinted mennivel lehet többet tanulni egy nagy múzeumban’ – ekkkor még nem voltam tisztában az itteni méretekkel. És sajnos elég áldatalan állapotokat találtam.

Egy csomó kikészített bőr lógott a falon de a legtöbbjükről, már lejött a ször. Az egész múzeum 4, egyenként kb. 20-30 m²-es szobából állt, és egy folyósóból. Voltak kiállítva bélyegek is, amelyeken állatok szerepelnek és a Magyar Posta 4 db-bal is képvieslte kicsiny hazánkat.

Az utolsó kiállítási tárgy egy tükör volt, amire ráírták ’A természetre legveszélyesebb állat’- és itt mindenki megláthatta, saját arcképét.

Az egész látogatás nem tartott tovább 30 percnél, és sajnos leginkább az jött le, hogy mennire nincs itt pénz erre. Kár!

Ki az utcára, irány Amas Kilo és a irány Nemzeti Múzeum! (Sorry a képekért, de nem lehetett vakuzni és sajnos nem mindenhol találtam stabil pontot...)

Itt már nagyobb a kiállító tér (4 emelet), csak 10 Br a belépő (mindenkinek)és vaku nélkül lehet fényképezni is.

Földszint: Az etióp uralkodók viseletei; Etiópia a Közép- és Újkorban.

Szép faragások voltak, és rengeteg edény, amik biztos nagyon-nagyon érdekesek, de az én érdeklődésemet, valahogy a 10. után már nem igazán tudta fenntartani (azonban tisztában vagyok vele, hogy ez az én kultúrálatlanságomnak, és igénytelenségemnek tudható be).

(Ez itt az uralkodó trónja volt)

Első emelet: Etióp vallási és képzőművészeti alkotások.

Kicsit vegyesfelvágott, a szocialista munkás szobroktól az etiópnak ábrázolt Szent Györgyig. A második világháború után Etiópia igyekezet jó kapcsolatot ápolni a Szovjet Únióval és ez meg is látszik a korabeli alkotásokon (volt itt is baj).

Berakok egy képet Jhonny Cash tiszteletér, rögtön ő jutott eszembe amikor elolvastam az alkotás címét.

(Get Rhytm- aki nem annyira jártas a 60-as évek Rock’n Roll kultúrájában).

Legfelső emelet Etióp Kultúr Antropológia.

Itt nagyon szép dolgok voltak. Népviseletek, használati eszközök és ami engem meglepett (és ezen még kismilliószor meg fogok lepődni) Helyi keresztény használati eszközök az 5-6., felljebb már írtam, hogy ők voltak a második nép a világon, akik bevezették a keresztény államvallást. És egtaláltam ezt a játékot, amit máig nem tudom, hogy hogy hívnak de Orsival rengeteget játszottunk ilyet Angliában.

Alagsor: Őskor, etióp fosszíliák.

Rengeteg őslény fosszíliája van kiállítva. Ez a legigényesebb része az egész kiállításnak, teljesen hasonló, amihez Európában szokva vagyunk. Sok Homo erectus, habilis stb. (ott volt az egész banda) és egyéb inyencségek..

És aztán ott volt Lucy… a nagybetűs NŐ- bár egy kicsit idős hozzám, de mit számít az a 3.2 millió év.

Jó volt egy kicsit kultúrálódni, bár a múzeumkertben 2 kamasz lány megkért, hogy fényképezzem le őket, és olyan pózokba vágták magukat, amilyeneket legutóbb még 1997-ben a BRAVO-ban láttam. Nem baj legalább meg volt a kontraszt. Elindultam vissza az irodába és egyszer csak mellém szegődött egy helyi srác, aki elmesélte (anélkül, hogy erre bárki is kérte volna), hogy kémikusnak készül és mellékállásban Dj. Jövő hónapban fog lediplomázni és, ha megveszem a Cd-jét, akkor támogatom a tanulásást. Úgy voltam vele, hogy miért ne, ha már ilyen kultúr programot csináltam mára, akkor ebből a modern kor sem maradhat ki. Így megvettem a cd-jét 150 Br-ért, amiről az irodában derült ki, hogy (ilyet nem szabad írni, de) rohadtul nem az ő zenéje, hanem egy etióp raggie zenészé; név szerint Zekele Gessesse Ayzon. Sebaj a zene jó, és megnyugtatott a tudat, hogy nem egy üres cd-t adott el nekem.

Másnap, irány Sidis Kilo, természetesen minibusz taxival aztán irány a hegy. Entoto, Addis Ababa felett fekszik a hegyen, és Zaur biztatására úgy döntöttem, felmegyek gyalog. Sidis Kilo környékén 3 egyetem is van és ma volt a diploma osztás. útközben megkérdeztem egy végzős diákot, hogy felfényképezhetem-e, 'Sure' volt a válasz, így elővettem a gépemet, de mire belenéztem az szülei is ott álltak mellette, igen büszkén. Baktattam tovább felfelé. Az itt tartózkodásom alatta a leggyakrabban hallott szó a 'Ferenchi' volt, ez annyit tesz, hogy 'fehér ember'. A gyerekek előszeretettel kiabálják utánam az utcán, és rendszerint oda jönnek hozzám egy pacsira. De ahogy kiljebb jöttem a városból, egy konkrét keresztelőn estem át. Itt a gyerekek azt kiabálták nekem, hogy 'Money', de ők nem pacsiért jöttek oda!

Itt a külvárosban egyre kevesebb lett az autó, és egy teljesen más közlekedési/teherszállító eszközzel találkoztam. Én ennyi szamarat még egy helyen nem láttam! Mentem tovább fel-fel-fel.  Eddig azt hittem, hogy a Verecke utcánál rosszabb hely ilyen szempontból nincs, de az etióp úttervező mérnökök ugyanazt a meredekséget voltak képesek használni, csak itt mintegy 5 km hosszan.

Nem vagyok jó kondiban!

-a helyiekhez képest meg pláne nem. Az mondjuk nagyon jól esett, hogy ketten is megálltak út közben mellettem, hogy felvegyenek, de én tartottam magam, ezt nekem meg kell másznom. Közben az égből egyre kétségbeejtőbb hangok hallatszottak, és egész szépen be is sötétedett. Egy szavam se lehet, mert eddig még egyszer sem áztam meg, azonban olyannyira megizzadtam, hogy elkezdtem már fázni. De aztán az egyik kanyarban... Addis felülről.

Itt már előkerült a pulcsi. És továbbra is fel. A fáradságomon, azért nagyot segített, hogy erdőben mentem :) az itteniek egyértelműen a sarjaztatásos erdőgazdálkodást részesítik előnyben, nem is fák vannak, inkább facsokrok. (De mivel nem biztos, hogy ez mindenkit annyira izgat mint engem, menjünk csak tovább fel.)

És felértem. Entoto egy kis falu nagy történelmi múlttal. Itt állt az első vár Addis Ababa-ban, most a helyén templom van. Éppen beértem a templom eresze alá, amikor elkezdett szakadni a jég. A gondviselés dolgozik, ezt jó újból és újból tudatosítani. Nem tartott sokáig, olyan negyed órát. Körbe jártam a templomot, és oda jött hozzám, egy angolul "tudó" fazon, hogy ő megmutat nekem itt mindent. Bolond volt, és ezt nem csak a szembejövő helyiek mosolyából szűrtem le. Ment mellettem és csak úgy dobálta egymás után az angol szavakat, minden ész és értelem nélkül. Nagyon zavaros volt, és ez egy kicsit el is vette a kedvemet. De akkor a Mária templom kertjében megláttam vagy 50 gyereket, akik két dob kíséretével énekelt.Ez valami egészen különleges élmény volt. Körben álltak több sorban, a kör közepén meg két 12 éves forma lány ütötte kézzel a dobokat. Mindenki énekelt, tapsolt, és be kell vallanom, hogy önkéntelenül mosolyra húzódott a szám. Volt benne valami nagyon megkapó.

De bolond barátom megvárt, és gyorsan visszarángatott a valóságba. Elindultunk visszafelé, és ahol már indultam volna lefelé, mondta, hogy most menjünk be egy helyre és hívjam meg egy teára. Én meg sajnos ennél már rutinosabb vagyok, úgyhogy mondtam nekem hogy egy árva fitying sincs nálam, ezért is jöttem gyalog. Ő nagy szomorúan tudomásul vette, de azért még vagy 5-ször elmondta, míg elváltunk, hogy mekkora FUN volt így együtt sétálgatni. Én örülök ha neki ez jó volt és akkor meg is volt a napi jó cselekedet.

És lefelé elkezdett szakadni az eső. Elő az esőkabát. De ettől nem ment el a kedvem, mert ERDŐben lenni jó.A lefelé már gyorsabb volt, lenn voltam gyorsan a városban,be a taxiba, ki a taxiból, még egy 10 peres szünet egy csempe boltban (úgy zuhogott az eső) és vissza a szállásra. Zuhany, teregetés meleg kaja készítés...

De a végére gondoltam még berakok egy okosságot, amit ma olvastam az Izrael Általános Iskola kerítésén:

Ehhez tartsátok magatokat...

Tegnap este találkoztam egy ismerőssel, Zaur-ral. Ő egy azeri srác és már két hónapja van itt Addis Ababa-ba, elmondása szerint már úgy ismeri a helyet mintha mindig is itt élt volna; és igaza volt...

 Őszintén be kell vallanom, hogy kicsit tartottam attól, hogy kimenjek a városba. Itt gyakorlatilag mindent elfelejthetsz, amit korábban Európában tapasztaltál, de ez nem rossz csak meglepő. Először akkor lepődtem meg amikor nem fértünk be a 'BOLE' (ez a város gazdag negyede) felé menő minibusz taxiba (a 8 szabad ülésen már ültek 11-en) és Zaur egyszerűen kitette a kezét és elkezdett stoppolni. És nem telt bele 10 mp és már egy tiszta Toyota Jeep-ben ültünk. 'Z' elmondta, hogy szerinte azért veszik fel ilyen gyorsan mert az itteni embereknek nincs rossz tapasztalata a fehérekkel.

Nem akarok most kis regényt írni, így inkább csak felvillantok pár témát a teljesség igénye nélkül:

Építkezések: alapvetően mindenhol. Kína és Törökország rengeteget invesztál az országba. Ez a helyieknek nem feltétlenül tetszik így Zaurt egyszer gyerekek dobálták meg kővel és kiabáltak rá hogy 'Chinese'! Az építkezéseket ne úgy képzeljétek el, mint a Moszkva teret. Mutatok egy pár képet, felhívnám kedves építőmérnök ismerőseim figyelmét, hogy lehet így is:

Közlekedés: nem európaiaknak való vidék, a közlekedési lámpáknál mindig áll egy rendőr is mert különben senki nem venné figyelembe a jelzést. Amíg vársz a zöld jelzésre jó esetben helyi (Krisztus alakú) wunderbaum-ot próbálnak rádsózni, rosszabb esetben 5 koldus rohan meg.Kétféle taxi létezik; van a normál kocsi, ami irgalmatlanul drága, és van a már fenn említett minibusz, ami távolságtól függően 20-40 forinttér visz el más városrészekbe.

Kávé: egészen különlegesen finom, ebbe bűn bármit is rakni (se tej, se cukor, nem szabad),úgy mondják ’Buna’. Bonga környékén -ahova majd megyek -van a világ utolsó vad kávé rezervátuma.

(Nabu:  Naturschutzbund Deutschland (továbbiakban: Nabu)-nak több projektje is fut Afrikában, ebből az egyikben veszek én most részt. A projekt célja a Kafa bioszféra rezervátumban egy fenntartható rendszer kiépítése, mely a természeti értékek megőrzése mellett a helyi lakosok jóléte, munkája, az öko turizmus fejlesztése.)

Bank: tegnap bementünk a Nemzeti Bankba, hogy átváltsam a nálam lévő eurót, és hogy vegyek ki pénzt a bankszámlámról. Ez egyáltalán nem olyan egyszerű, mint ahogy mi szoktatva vagyunk. Még egyszer kihangsúlyoznám hogy a Nemzeti Bankban voltunk, de nem lehetett pénzt felvenni mert annyira lassú az internet kapcsolat. Zseniális :D

Pénz: etióp Birr (1 Br-~11 HUF)- borzasztó fűszerszaga van az összes bankjegynek, és sokkal vastagabb papírra nyomják mint az átlag európai valutát.

Vallás: első este azt álmodtam, hogy Sopronban vagyok egy szakesten és Bácsatyai professzor úr intonál éppen egy nótát, aminek a szövegét senki nem értette. Nem csoda, mert amikor felébredtem éppen a müezin hangja szólt J. Alapvetően keresztény gyökerekkel rendelkezik az ország. A világon másodikként vették fel a kereszténységet államvallásként  (4. század).

Sport: Ha valaki meghallja az Etiópia és a Sport szavakat akkor egyből a hosszútávfutásra gondol (legalábbis nálam ez így van, és ez most sem változott meg). Ma reggeI a Meskele téren bele'futottam' vagy 300 atlétába, akik a sugárút mellett lévő salakos placcon edzettek

Imádják a focit és legalább annyira sikeresek benne mint mi.(Apropó, Hajrá Magyarok!!!- ha minden igaz holnap lesz a nagy meccs).

 És annak ellenére, hogy az esős évszak vége felé közeledünk, nem is esik sokat az eső...

Hogy is kezdődött?

Decemberben a munkahelyi levelezőládámba landolt egy felhívás egy bizonyos GLEN projektről. Gyorsan végigfutottam, hogy miről szól a dolog és amikor elértem addig, hogy a célközönség életkora 21-30 év, akkor döntöttem úgy, hogy megpróbálom.

Önéletrajz, motlevél, csoportos interjú, benne a legjobb kettőbe, interjú, engem választottak...

Az első felkészítő hétvégénk Berlin mellett volt, a második Brno mellett Velke Pavlovice-ben. Megismerkedtünk Teresaval (akivel együtt fogok dolgozni) és nagy vonalakban átbeszéltük a dolgokat.

Prága-sör-sör-sör-búcsúzás.

Aztán eljött augusztus 27. Szüleimmel és Orsival kocsiba pattantunk és irány Prága (ugyanis 31-én innen indult a gépem).  Ezalatt a a 3 nap alatt végignéztük a turista látványosságokat (all of them) és jobbnál is jobb söröket kényeztettük szennyes kis testünket és kiváló ételekkel csillapítottuk szűnni nem akaró éhségünket. Időközben kiderült, hogy Teresánál beütött valami probléma, így csak egy héttel később kapja meg a vízumot. Ez annyit jelent, hogy kiküldetésem első egy hetében a fővárosban, Addis Ababa-ban egyedül fogok céltalanul lófrálni. Nehéz volt a búcsú, és igyekeztünk a reptéren már rövidre fogni a ceremóniát (nem csak azért mert 15 percig volt csak ingyenes a parkolás).

Becsekkoltam, és akkor megmozdult valami bennem. Nincs is szebb annál, mint amikor hónapokig mindenki azt sulykolja, hogy ne egyél össze semmit Afrikában, moss mindig kezet stb. és már a jó öreg Európában forrongani kezd a gyomrod.

Nem tudom, hogy a mértéktelen sörfogyasztás vagy mi lehetett az oka, mindenesetre nem jött jókor.

Felszálltam a gépre és 20 perc után döbbentem rá, mennyire ’fapadosan’ szocializálódtam a repüléshez. Hála a mellettem ülő cseh fiatalembernek- akitől elleshettem olyan szakmai finomságokat, hogy mit mivel és hogyan eszünk egy konszolidált repülőtársaság járatán- relatív konszolidáltan tudtam elfogyasztani a felszolgált kaját. Nem gondoltam volna, de az egyedül repülésnél kevés unalmasabb dolgot van, de hál’ Istennek a hasam szolgáltatott nekem elfoglaltságot.

Aztán ereszkedni kezdtünk és megláttam felülről Isztambult. Itt tudatosultam vele, hogy itt már valóban Európa kijáratánál vagyok. Felülről gyönyörű a szoros. Oly annyira magával ragadott a látvány, hogy a landolás zökkenésére ébredtem és irány a reptér.

A váróteremben a hasamat leszámítva semmi extra nem volt. Kicsit ugyan juhhodály jellege volt a dolognak.

15 perc késéssel felszállt a gépem. A repülést nem részletezném, csak annyit, hogy a Nílus mellett szálltunk és nagyon szépek voltak este, a folyó két partján a kivilágított városok. Aztán elkanyarodhattunk valamerre, mert a teljes sötétség következett (no persze a Holdat leszámítva). Amikor már ereszkedni kezdtünk mellettünk volt egy rohadt nagy viharfelhő, amiben fél másodpercenként villámlott. Elég komolyan nézett ki.

Annyit megállapítottam a repülés alatt, hogy ez a munka nem lesz egy gyalog-galopp, nem egy szabálytisztelő nép az etióp. A leszállásnál a pilóta éppen hogy csak letette a gépet, még 600 km/h-val száguldoztunk a földön, amikor a közelben ülő bácsi már vígan vette le a csomagját (not funny at all). Az ilyen kis finomságok jellemezték az egész utat.

A reptéren várt a transfer, aki elhozott a Hostelbe (a normális ár másfélszereséért).

Nem életem legjobb panoráma képe, de ez látszik az ablakomból

 Aztán csak aludtam délig…